A múlt cserepei

 

Ezen az oldalon olvasható mindaz, amit eddig Gerse és Karátföld néprajzi emlékeiről sikerült összegyűjtenem.

A szöveg egy része a helytörténeti segédlet oldalon megjelentek alapján készült, így részbeni szövegazonosság fenn állhat!

 

Lakókörnyezet

 

Közel, egymás mellet fekszenek …a falvak, dombon, parton, de még a lapban, és a horgosban is vannak házak, és köréjük kanyarodik az erdő, a mező a berek, a rét, és ott van a halastó is, mindjárt a falu fölött. Ha Gersén elkezdtek ugatni a kutyák, azt Karátföldön is meghallják, és ha olyan kedvükben vannak, válaszolnak is rá…[1] ” Soós Gyula márt talált érdekesnek, de a szeretet és a táj ismerete nála sem más: „A környező táj százméterenként változik, sűrű erdők, dus kaszálók, apró szántóföldek, gyümölcsös ligetek szőlőkkel, dombok és völgyek kapcsolódnak minduntalan egymásba. Az Alpok örök hófődte hegyvidékének távolivá szelídült nyúlványa ez a táj. Valamikor itt minden talpalatnyi földön erdő volt, a terület háromnegyed részét ma is bükk, gyertyán, cser, akácfák és csodálatos fenyvesek borítják. A tengerszintnél még a legmélyebb völgyekben is jóval magasabban vagyunk. A levegő nektáros illatú, belevegyül a rengeteg virág és a fenyvesek gyantája. Az  éghajlatban enyhe mediterrán áramlatot érzünk Az Alpokban a tél, kiadja haragját, ide szelídülten jut el. A hegyek felől mindig érkezik esőt hozó felhő, igen zöldek a rétek, lombdúsak a fák, gazdag a madár- és az állatvilág.” Amint ezt önéletrajzi kézirata17.oldalán írta.

"

Boros Lajos 1930-ban készített fényképe Gerséről.

(A kép eredetije fekete-fehér volt. Digitálisan került színezésre feliratozásra a korabeli képeslapok stílusában. Az eredeti kép a MNBpF63039)

                                                                                                                                                                                    (NMBpF63040)

[2]

[3]

 

[X]

 

A több mint, félévszázados leírás jobban mutatja a tájat, ahol eleink éltek és boldogulásukat keresték, mint bármilyen fénykép vagy videofelvétel.   Ha körülnéznénk, akár a régi Gersén vagy Karátföldön, akár az egyesítés-korabeli Gersekaráton, nem biztos, hogy ráismernénk a falura, amelyben, ma, élünk. Ha pedig még korábbi időket veszünk, szinte teljesen ismeretlen településeket láthatnánk. Gerse a templom köré húzódott s innen nyújtogatta utcáját lefelé, Karátföld házai hosszú időn át csak a Horgosig értek. A „postaút” két oldalán jórészt vertfalú, „egyvégtébe” épített házak álltak, mint itt a képen. Fehérre meszelt falakkal, zsupp tető. Az ivóvíz az udvari kutakból származott.

 [4]

Néhány ház bejáratánál „kódisállás” is volt. Ez a bejárat elé épített, oszlopos beálló.

Az udvarok, a kerítéssel és gazdasági épületekkel zárt egységet alkottak. Megtalálható volt a pince, pajta, pajtafia, istálló, fásszín, ól, baromfiól, galambdúc. A vertfalú házakat, a XIX. század elejétől „mórozásos” technikával, azaz szárított téglából épített házak kezdték felváltani. A XX. század elejétől több ház főfalait építették már égetett téglákból. A vertfalú házak oldalát falegyegetővel tartották karban.

                    [4]      [5]

1951-ben még állt egy vert falú, egyvégtében épült ház, amelynek díszített oromzata volt. (A Béke utca 27. számú ház volt, Herczeg Ágoston háza volt.) Ezt az oromzatot, a ház bontásakor a Savaria Múzeumba szállították s jelenleg, a falumúzeumban található. A díszes mintázatot felül 14, alul 16, szépen egymáshoz passzított, festett, faragott deszkából állították össze. „A szív formából ágazó, nyíló virág a fiatalság, szerelem, boldogság jelképe. A két fülű cserépből kinőtt virág nélküli indák a házban élő emberek jellemességére és becsületességére utalnak. Az asszonyok legyenek cifraság nélküliek, gondozottak, mint a cserépből kinyilló virágszál. A férfiak egyenesek és becsületesek mint a magasba törő indák. ”[6]

„Herczegék háza különbejáratu szoba-konyha-kamra beosztásu: ezek előtt van a pitvar, egy sor téglával elkerítve. A ház végénél közel a házhoz kerekes kut van. A zsupptetőre nem kell herkelik, mert ezen karéba mehet a padlásra a levegő. Ha mégis akarják, hogy jobban szellőzzön, 3 zsupp csomót megemelnek.”[7] A házak világítását a XX. század 20-as éveiig általánosan foklával, vas tartóba szorított, fenyő hasítékkal esetleg  mécsessel oldották meg. Később a luszterlámpák illetve egyszerű, petróleumlámpák adták a fényt, a villany bevezetéséig, azaz a 50-es évek legelejéig.

Ehhez hasonló környezetben élték életüket eleink. Számukra, ez volt a mindennap. Villany nélküli, busz nélküli, vízvezeték, hogy ne mondjam, számítógépek nélküli J idő volt ez. Ahol az élet rendje a földeken végzett munka ritmusát követte, évszázadok óta.

              

 

A poros, jobb esetben kavicsozott utcáról, természetesen, akkor is az utcaajtón és a kapun lehetett bejutni. A 60-70-es évek „vaskorszakát” megelőzően, amikortól, mindenfelé vas idomokból csövekből kialakított, beton alapzatú kerítésesekkel választották el az „enyim”-et a „tijédé”-től, szép faragott kapuoszlopok és kapuk álltak a porták bejáratánál.

 

                 [8]

 

„ A faluban igen sok szépen faragott kapuoszlop van, baltával faragott  diszitéssel. … A kapuszárnyak is hullámos vonalúak és csipkés szélüek. A 14. sz. ház kapujának alakja. Szépen összedolgozott deszkákból, csipkésre faragott felső szegéllyel.”[9] (látható a fenti rajzon. P.Gy.)   Hasonló díszítés látható, a karátföldi hegyben felállított harangláb egyik tartógerendáján. Ezt a belefaragott évszám szerint, 1947-ben állították a korábbi lábak pótlására.

                  

Az ivóvíz előbb a forrásokból került a házakba, majd a kutakból. Nem volt minden portán kút. „A kutak igen mélyek a faluban; 30-40 m mély 1-1 kut. Nincs is minden háznál. Régen a völgybe jártak le vizért és csigával hordták fel. Ez egy bot volt, amelynek két végére 1-1 vedret, vagy kancsót erősitettek. Előfordult tavaly is, hogy kiapadtak a nagy szárazságban a kutak. Ilyenkor a völgybe szokták lehajtani a marhákat.”[10]A két falut elválasztó völgyben kiásott forrás medencéje fölé egy lyukas közepű fatönköt raktak.

 [11] [12]

A belsejét később kikátrányozták. Az volt a „bodonkút”. A képen látható bodonkutat, 1969. április 30-án kiemelték a helyéről és a Vasi Falumúzeumba szállították. Itt látható, bár, eléggé romos állapotban. Hasonló bodonkutat használtak Gerse túlvégén, a Martina völgyében is. Közkutakat az iskolák környékén építettek.

 [13]   [14]

A házak mögött, azokkal, gyakran egybeépülve istállók, pajták, kocsiszínek álltak. Ezek falát gyakran fonással alakították ki. Az udvarok végében disznóól állt. Kukoricagórékban tárolták az etetnivalót.

[1] Mozsolics Amália: Való igaz volt. Vasvár. 1996. 111.p.

[2] Boronaház zsuppfedéllel. SNF41

[3] Nagy István háza SNF13836

[4] az alaprajzok a mek.oszk.hu/02100/ 02115/html/4-140.html –ról származnak

[5] A kép a Vasi Falumúzeumban készült 2006. április 13-án.

[6] Laky Margit: Őrség és Hegyhát népi építészete. 1967-1968. NMBp. EA-15926 25.p. Ebből a munkából származik a X-jelű kép is.

[7] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951.07.03. SM. K-153-I.6.p.

[8] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951.07.03. SM. K-153-I.4.p

[9] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951.07.03. SM. K-153-I.6.p

[10] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951.07.03. SM. K-153-I.5.p.

[11] A bodnkút elszállítása SNF18025

[12] A bodonkút képe, a Vasi Falumúzeumban készült 2006. április 13-én.

[13] Szekérszín. Savária Múzeum Fényképgyűjtemény,SNF31.

[14] Sövényfal. Savária Múzeum Fényképgyűjtemény,SNF22

 

 

A mindennapok nyelve

       A helyben beszélt nyelv a magyar nyelv nyugat-dunántúli tájszólás-változata. Jellegzetessége a sajátosan ejtett, hangsúlytalan „ë” hang. Emellett „Idősebb gerseiek és karátföldiek beszédében feltűnnek még érdekes alakzatok: Ha átmegy valahová akkor „átimegy”, Ha tanácstalanul jön-megy, akkor „gyüszmékül”. Ha rövid időre átmegy valahová, akkor „belép”. Ha rugdos valakit, akkor „rugódik”. Ha „ré”, akkor sír. Ha keres valamit, akkor „fürtet”. A „szakadék” nem volna érdekes, ha jelentése nem a kecskedarázs volna, a „szelence” egyes esetekben az orgona, a „fülke” a vakablak. Nagyobb tárgyakat „bakszekéren” „túták”. A bakszekér, a talicskához hasonló de oldalt nyitott rakodó felületű, egykerekű eszköz. A „söprés” nem mindig tisztogató tevékenység, hanem a tehénistállóban a tehenek mögötti járó. A „ganaj” az állati trágya. Így nem trágyáztak, hanem „ganajoztak”. Minden vacak az a „csëkmët”, az aprópénz „csëkëdli” vagy „csekelli”. Ha létrára másznak akkor „lajtergyán” járnak. „Kráfli”-t esznek, ha hájas kiflit ropogtatnak és „mácsikot”, ha kifőtt, hosszú tésztát. „Hajmát”, ropogtatnak, ha hagymát, „vérslit[1], ha virslit, „kalbászt”, ha kolbászt  fogyasztanak.  A „pöcsmácsik” a nudli, „plutyka”, pedig kelkáposzta főzelék. A kalácsot és a fasírozottat vagy „pogácsában” sütik, vagy „babá”-ban, ami itt az egybesütött rudat jelenti, amit később felszeletelnek. A „cuculka” kézi tarhonyaszerű tésztaféle, levesbe való. Ha „vánkos”-ban fekvő kisbabát dencűnek, akkor pólyás kisbabát szeretgetnek, kényeztetnek. A „kotlá”-ban főznek vagy sütnek, ha sokan vannak, vagy disznót vágnak, a „vindő”-ben zsírt tartanak, a „bugyigá”-ban vizet. A főzés mellett „abának”, ha valamit hosszan főznek vagy és „dinsztűnek”, ha párolnak. Még 30 éve is, az idősek számára „taxi” volt minden személyautó. A „csádé” a magas füvet, gazt, a „csarit” az avart jelenti. Ha összeszedték a szénát a „győjtöttek”. A gyerekek kijártak a falu szélére „őröznyi” az állatokat. A „csederés” csavarás. Ha valaki „nyiret”, akkor férfiember hajat vágat, ha „rastokol”, akkor fekszik, heverészik, ha „megilleszkedik” akkor a összeáll, besüpped. A túlzó mondás szerint: „Hosszi bussze, bitumenyen átimenünk Gersére.” De, ha nem „áti”, akkor mennek” Gersére, viszont Gersérü mindig lemennek Karátfődre. Ha többen adnának valamit akkor „adnáék”, ha csinálnák, akkor „csinánáék” Ha valami kavicsos, akkor akár „gövecses” is lehet. A „zászlóalla” nem katonai egység, hanem búcsújáró sokaság volt. Ha „gyerek”-ről van szó,az a fiúgyermek,  a többi „csak” lány. Ha valami szükséges, akkor „köll” vagy „kö” Aki „evégzett”, az befejezte az állatok ellátását, aki „kiment a hegybe”, az a szőlőbe ment ki, aki a „pincébe”, az sem biztosan ment le a föld alá, hanem kiment a présházba. „Osztánék” (aztán) mehettek még „fönek” is, meg „lenek” is. Ha „összütt”, akkor együtt, de ha „velem vót” akkor lehet, hogy nálam volt. Ha valami hat órai akkor „hatosi”, de van „négyesi busz”esetleg „kétórási” is. Ha azonnal akkor „eccerre”, az előbb az gyakran „imént”. Ha „zsempert  akarnak valakire adni, akkor féltik a megfázástól.”

„Az S - betűt Zs-nek ejtették: Vazs megye, Vazsvár, huzsvét, harizsnya,  stb. A már említett lucálási szavakon kívül, még jellegzetes szó nálunk: kila, pitar, kóbász. Illen, ollan, amollan, vidék vót ez. Az Y-on nem fordult elő még írásban sem, helyette j, vagy l,-betűt mondtak.”[2] Nem csak itt, hanem szinte minden, „-val, -vel” végződő toldalék esetében a magas hangrendű, „-vel” végződés torzult, hiányos „-ve” (ollóve, villáve, kalánne, Pistáve) formája hallatszik.

A családnevek esetében a Horváthékhoz, Gombosékhoz, Némethékhez forma helyett, ’Gombosokho’, Horváthokho’ Némethekhö’” alakkal lehet találkozni. Sok mondat kezdődik úgy, hogy „Hát…” közben folyik a gondolkodás, véleményformálás. Ha pedig azt mondják: „Ezt te tudod.” akkor nem értenek egyet a beszélgető partnerükkel, de nem akarnak vitatkozni, sértődést okozni.

Az azonos vezetéknevek esetében megkülönböztető, ragadványneveket használtak. Mai napig ismeretesek a Nagy családokat megkülönböztető, például ”Andor” „Tereplán”, „Babos”, „Bence”, „Guszti” a Gombos családok esetében, többek közt a „Fazék”, „Bubuc” (Gubuc?), „Rétes”, „Vakarcs”ragadványnevek maradtak fenn. Adott esetben idősebbek más néven nem is emlegetik őket. A mai karátföldi ÁFÉSZ-bolt helyén állt ház lakói a „Babosok” voltak, aki egyébként, hivatalosan Nagy vezetéknevűek.

Hasonlóan ehhez, a helyi öregek pontosan tudják, Karátföldön(azaz: „Karádfődön”), ki lakik a Szifában, az Aszegben, a Föszegben, vagy éppen a Mukicsban. Az első a mai Petőfi utca és környéke, a következő a falu legrégebbi része, a Horgosig, aztán a Föszeg a Bakler-part tetejéig. Onnan a Mukics, Gerséig.

Érdekes adalék lehet a két falu múltjának, vagy akár az akkor beszélt nyelv formájának megismerésében a dűlők elnevezése, de egyes munkafolyamatoknak, foglalkozásoknak megismeréséhez.. pl.: Szenyegető, (a szénégetés) Kócos kút, Kender kút, Büdös kút (a kenderáztatás). A Hássas vagy Hássos, a Cserhatár, Szifa és a Gersei Nyíres vagy a Bükk ódal az egykor sokkal nagyobb erdők fafajtáit mutatja. A Sárgafőd, a Vizes Fődek, vagy a Nagy Sárrét az ottani talajfajták jellemzőit adják az odafigyelő tudtára. Sok név őrzi korábbi tulajdonosa nevét. Ilyenek a Barabics tanya, a Jámbor birtok, a Pap-Martina, a Boros gát, a Bakler gát, a Nagy Izsdván(István) szer, Csarankó főd, Gajer birtok. Őrzik azóta eltűnt, elpusztult falvak, településrészek nevét: Törböc, Deregnye. Kisegerszeg, Kisegerszegi rét.

Más alapon is keletkezte ragadványnevek. Ezeket dr. Guttmann Miklós gyűjtette össze, a 70-es évek elején. Ebben szerepel a „Köpöc”, mint a család után kapott név, a „Pék”, vagy a „Mozis”, (vagy a dolgozatban nem szereplő „Buszos”.) a szülők foglalkozása alapján.[3]

A vallásos hagyományokat jól tükrözi a keresztnevek „toplistája”, ami nagyjából a XX. század 70-es éveiig alig változott. A női nevek között a leggyakoribb a Mária, Ilona, Julianna, Anna, Katalin, Erzsébet, a férfi nevek között a József, László, Lajos, Ferenc, János voltak legkedveltebbek[4].

 


[1] Szabó Dániel gyűjtése Jáger Péter és Ferencz Erzsébet elmondása alapján, 2009.01.02.

[2] Soós Gyula: Ad Futuram Memoriam, kézirat 52.p.

[3] Guttmann Miklós:Ragadványnevek az általános iskola felső tagozatos tanulóinak köréből. Magyar Nyelvőr 1973/1. 55-60.p

[4] Zrinszkiné Boros Mária: Nevek és emberek.  szakdolgozat , SZFT Szombathely, Z-72/1998. 21.p.

 

Nagy munkák, apró feladatok

Eleink életét a mezőgazdasági munkák, a következő évre való felkészülés menete szabta meg. Ez a vidék évszázadokon át abból élt, amit a két kezével, kitartásával, ügyességével megtermelt.

Állattartás: A környék mezőgazdaságára inkább a növénytermesztés volt a jellemző, de az állattenyésztés, állattartás is megtalálható volt a karátföldiek és a gerseiek körében. Lovat, szarvasmarhát, disznót illetve baromfit tartottak. az 1960-as évekig juhokat is tenyésztettek. „A legeltetés ritkább erdőségekben volt szokásos, ahol öreg fák voltak az uraság gulamarhái az urasági erdőbe jártak. Mindenki a magáét legeltette. A fiatal vágásokba a sürüjét kisostrosok és gyalogmunkások kivágták. A rézsőt frissen kötelekkel szedték össze és hosszu szekereken hordták haza. Nagy kazlakba rakták, be lettek szalmázva, ha téli üdőbenbajt ne kapjon, ne penészüljön. Ha takarmányhiány volt, ezt adták a birkáknak. Legjobb a földnek a birkatrágya volt, azért tartottak az uradalmak birkákat. A polgárok a hizó diznóknak kibérelték a makkot a petőfai erdőbe. Lapáttal lehetett szednyi , annyi volt. A disznó hamar megunja a makkot, később kukoricára, meg árpára köll fogni, hogy hizzon. Régebbi időkben 2-3 éves korában fogták hizlalásra a disznót, akkoriban nagy állatok voltak a hizott disznók.[1]A gyerekek egyik kedvenc elfoglaltsága volt az „őrözés”. A felnövő nemzedékek, itt tanultak meg a háziállatokkal bánni. Libát, lovat, tehenet őröztek. A közösen fizetett kanász felügyelete mellett gyarapodott a konda. Ez még 60-as évek közepe felé is meghatározó tényező volt a falu sport-életében. A gondatlan kanász disznói rendszeresen összetúrták a focipályát. Ez a tény, több tanácsülésen is téma volt. A szarvasmarha tenyésztés egyik értéke a tej volt. Ehhez már korán tejszövetkezet jött létre. Tejtermékek készültek s házaknál.

Szántás: A kis gazdaságokban lóval vagy tehénnel vont eke szántotta a földet. Egyes visszaemlékezések szerint, a szántás férfimunka volt. Háborús időkben asszonyok is szántottak. A kavicsos talaj időnként kidobta az ekét. Kis bakhátakat alakítottak ki, hogy az agyagos területeken a víz ne álljon meg, hanem lefolyjon, hisz a maradó vízben elrothadtak a növények gyökerei. Jelenleg már csak néhány portán találunk ekét. Ezek a legutóbbi, teljesen vasból készült úgynevezett Vidáts-ekék. Korábban „még voltak faekék voltak, meg fatengölös szekerek. /Ezek szerint kb. a századunk (a huszadik P.GY.) elején következett be a változás ideje a faluban./”[2]A boronálást előbb vasfogú fa boronával, később teljesen vas boronával végezték.

Termények: rozs, búza, árpa, köles, hajdina, burgonya, kukorica, kerekrépa,. (A hajdina termesztését a 60-as években szüntették meg.)

Vetés: A vetőruhát, ami négyszögletes textildarab volt, Két sarkát megkötve, nyakba akasztva hordták. A vetést végzők, általában asszonyok, annyi magot raktak a vetőruhába, amennyi egy fordulóra elegendő volt.

           

                [3]Aratás: A termés betakarítása „betakarulása” az év legfontosabb eseménye volt. Ekkor került magtárakba a jövő évi „élet”. Maga az aratás nagy erőkifejtés igénylő munkák sorozata volt. A munkát az 1890-es végéig sarlóval végezték.[4] „Gabonaéréskor volt az aratás... a sarlóval aratás ugy történt, hogy amennyit egy férfi, vagy egy nő be tudott markolni, jól megfogta és a tüvénél saróval elmetszette, aztán letette a földre. Amikor annyi rakott hogy egy kévére való lett, összeszette és kévébe rakta. a kévébe a gabona ugy össze  volt rakva, mint a gyufa a skatulyában fejestül... a kepeheleket is összegráblázták.[5]„Az aratás (Péter-Pál napja után) a rozzsal kezdődik, majd a búza következik a tavaszival (zab, árpa) végződik.”[6]

„A régi időkben, gyerekkoromban, még messzi vidékről a tótok jöttek aratni az uradalomba, azok hoztak magukkal szereléket, ami lerakta a gabonát rendre. Az ű szerelékek kaszaalaku gráblo vót, nagyon hosszu fog vót rajta és ugy álltak mind a kasza. Abba az üdőbe a magyarok ezt utánozták és nagyon nehéz vót… Az itteniek is megtanúták az aratást tőllök, aztán nem köllöttek a tótok”[7]

„Aratni, aratókaszával mennek. Ilyen kor a kaszára kajmót vagy aratóvellát tesznek. A kajmó, istenátkozta tüske kiálló ágából vagják ugy, hogy V alakban álljon, de vékonyabb szára jóval rövidebb legyen, mint a vastagabbik. Olyan kampószerü az alakja neki. A nyél felénél odakötik a kajmó végét a kaszához, ferdén vezetik felfelé, aztán a kancsónál újból megkötik.

 Igy feszten áll. A fejhez hosszabb spárgát kötnek aztán meghúzzák vele a kajmót a  kasza felé. A fejnél feszülő spárga és a kajmónak a kaszával párhuzamos előreálló vége dönti rendre a

 gabonát. A kajmó felső részét visszafordítva kötik fel a kaszanyélre, hogy jobban hajuljon. Ha valaki nehezelli az aratómunkát, akkor szokott kajmót kötnyi. Az aratóvella gyári munka, vásárban szokták venni. Keves ember farag magának. Kb 1.20 m hosszú, 3 ágú. toldott favilla, előreálló fogakkal.”[8] A kaszával aratás nehéz fizikai munka volt. Nagyobb kalóriaigény e volt, mint a legnehezebb iparral kapcsolatos munkának, a bányászatnak. Az aratóknak a mezőre vitték ki az ételt. A vizet „bugyigá”-ban tartották. Ez képen is látható korsó volt. Amit a föld szélén, beástak a földbe, ruhákkal letakarták, így a víz nem melegedett fel idő előtt. „A Mozsolitsnak aratógépe is volt, de nem volt jó, mert kiverte a gabonát, majdnem annyit, amennyit elvetnek. Körbe forgott, a sarkait kaszával kellet levágni a búzatáblának.”[9]

 

Cséplés: A learatott gabonát hazahordták majd később került kicsépelésre.

                                                                                                                                                                                      (a Tóth -gyűjteményből)

Korábban kézzel csépeltek. Ezt cséppel végezték. A csép két botból (egy rövidebb „cséphadaró” és egy hosszabb „csépnyél”) álló szerszám volt. a két botot bőr szíj darabok tartották össze. A cséplés négy ember összefogott munkája volt. Négyen kialakult ütemre „nótára” csépeltek. Később néhány gazda vásárolt cséplőgépet. Karátföldön, 1931-ben, két gazdának volt cséplőgépe. „A cséplőgép mellett nyársulnak, nyárssal hordják el a géptől a kijövő szalmát. A nyárs 3.5 m hosszu farud, felfelé vékonyodik. Az alsó végétől 50 cm-nél ki van furva és egy szeg van rajta átütvö. Ezt tartja a szalmát a rudon, hogy le ne csusszon. A gép mellett két lány vágja a szalmát, két lány meg az emelő. 2-3 nyársuló szokott lenni, ki hogyan bírja, mert nehéz a munka. Az egyik emelő leböki a földre a valláját, a vágók nekilökik a szalmát. Amikor összejön egy nyársra való szalma, a nyársuló a gép elől átszurja a szalmacsomót és a nyárs nyelét a kezébe veszi. Az egyik emelő a nyárs végét meghuzza, hogy tömörebb legyen rajta a szalma és a nyárs végét megfogja és a levegőbe lenditi. A másik emelő alaja fut és vellával feltámasztja a nyársuló fejére. Közben a másik emelő is felkapja a vellát és kettejük segitségével a nyársuló kiegyensulyozza és ugy viszi a lejtergyán a kazalra. Mindig a kazalrakó mutatja meg, hogy hová köll tenni és a nyársuló oda teszi le. Ha még nem elég ügyes, sokszor előffordul, hogy másfele dül, mint ahogyan köllene, ilyenkor viccölnek vele, kissebbitik. Szeles üdőben  nagyon nehéz felmenni magas kazalra, sokszor ledülnek a létráról a nyárssal együtt,”[10] (A rövid magánhangzók és betűtévesztések a kéziratban így szerepeltek.) „A behordás, rendesen július 3.-4, hetében történik, Anna-napra el szokott végezve lenni. Ilyenkor 2-3 gazda, segít egymásnak „hosszi szekéren”(a vendégoldal ismeretlen). Rendesen három asztagot raknak a pajta közelében, az udvarban vagy tűzbiztonság szempontjából a teleken.”[11]Ha a helyben megtermettekből megélni nem tudtak elmentek summásnak Somogyba vagy Baranyába, cselédnek a közeli majorokba.

(Szálláshely – tulajdonos: Hirshauer, Gizella-major – tulajdonos: Schvarz, Gersei-major – tulajdonos:Mozsolits)

 

  [12]

Malmok: A kicsépelt gabona következő állomása a malom volt. Több malom működött a Sárvíz patakra telepítve. Ezek közül a Telekesi-, a Görgői- a Kóbor /Vízvári/ - malom szerepelt a különféle időkben kiadott térképeken. ezek közül a Görgői malom több egyházi adóíven, mint adózó hely szerepelt. A patakot ilyen helyeken felduzzasztották.

Krumpliszedés: „ föld közepe táján egy „tisztást” csinálnak (a földet elsimítják); úgyszintén a kukoricaszedésnél. Ide hordják

vékában (kosárban) egy rakásra, a honnan este, az odaérkezett… szekerekkel elhordják. A krumplitermés egy részét hagyják csak készletben, nagy részét e czélra vagy készen levő födeles „verembe” teszik…”[13] 

Kendertermesztés: Több jelét és nyomát is fel lehet lelni a kendertermeszésnek. Annyit termesztettek, amennyire maguknak szükségük volt. A dűlőnevek közt pl.: Kócos-kút, Kender-kút, ami a kenderázatásra enged következtetni. Itt áztatták, valójában rohasztották le a kender szárának kemény, külső részét. A maradékból a tilolással és a gerebenezéssel tisztogatták ki a felesleges növényi részeket. Így, feldolgozásra csak a belső, szálas rész került. A gerebenezés után már lágyabb, tisztított szálmennyiség állt készen a „fonyás”-ra. Annyira jelentős volt a kender mennyisége, hogy még az gersei „Urbárium”-ba is bekerült, mint jobbágyi adóteher része. Évente 3 „fonyás” volt a kvótája egy fél jobbágytelken gazdálkodó jobbágynak.[14] Maga a tilolás, későőszi, a fonás a hosszú, téli esték foglalatossága volt. Akár közösségi eseményként is felfogható, együtt végzett munka volt. [15] Több család fonnivalóját egy-egy helyen összegyűlt lányok, asszonyok fonták. Az világítás költségeit közösen viseleték. Itt aztán folyt az eszmecsere, a pletyka a nóta, a mese, ha pedig legények is bejöttek a csipkelődő kötekedés. A fonást áldomással fejezték be. A megfont fonalat vagy saját maguk dolgozták fel, azaz szőtték meg a házi szövőszékeken vagy a takácsok kezére adták, aki megszőtték a különféle szöveteket. A háziszőttes készítésének tudománya alapelvárás volt az eladó lányoknál. Csakúgy, mint a tejtermékek készítése.

 [16]

    Tejtermékek készítése: Sok háznál voltak tehenek. (Ma, 2006-ban, egyetlen háznál tartanak teheneket.) A fejés után, a tej egy részét elfogyasztották, egy részéből aludttej készült. De házilag készült a túró és a vaj is. „ A cserépköcsögbe öntött tejnek a fölét akkor szedjük le, amikor még a tej nem aludt meg, csak kissé savanyodott. Az így összegyűjtött tejfölt a köpülőbe tesszük, és addig kell köpülni (rázni) amíg vajjá nem csomósodik. Az egészet egy szűrőkanálon át leszűrjük. A vajat hideg vízbe tesszük, és ha kihűlt, egy tálba tesszük, alaposan kigyúrjuk, hogy víz ne maradjon benne. Tetszés szerinti formára gyúrhatjuk. A leszűrt írót nyáron üdítőként használtuk.”[17]Sajtkészítésről nem maradtak fenn emlékek, eszközök.

Az állattartó családoknál komoly feladat volt a takarmányról való gondoskodás. Ennek egyik, fő programpontja volt a szénagyőjtés, és az azt megelőző kaszálás csakúgy, mint a széna eltárolása.” A szénát a réten kupucba, vagy petrencébe rakják, később baglába. Otthon a pajtába viszik, vagy kis kazlakba rakják... padlásra, istálló fölé itt a faluban nem igen rakják[18].”

Az ipar itt soha nem volt jelentős. A fafaragás volt talán az egyetlen, amely említésre méltó. Nagyon kevés faragott tárgy kerül elő napjainkban, pedig gazdag motívumkincs birtokosai voltak a helyiek.


 

[1] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951.07.03. SM. K-153-10.p.

[2] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951.07.03. SM. K-153. 5.p.

[3] Az aratási korsó A Vasi Falumúzuem 69.7.3 számú, gersekaráti eredetű tárgya.

[4] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951.07.03. SM. K-153-3.p.

[5] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951.07.03. SM. K-153-10.p.

[6] Helytörténeti dolgozatok a Vasi-Hegyhátról Vasvvár, 2004 V-HTÖT, 46.p

[7] Dr. Dömötör Sándor: Vegyes néprajzi gyűjtés NMBp. EA 2445 9.- 10.p.

[8] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951.07.03. SM. K-153-4.p

[9] Dr. Dömötör Sándor: Vegyes néprajzi gyűjtés NMBp. EA 2445 10.p.

[10]Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951.07.03. SM. K-153-4.p

[11]Helytörténeti dolgozatok a Vasi-Hegyhátról Vasvár, V-HTÖT.  2004 34.p.

[12] malom kereke SNF 43.

[13] Helytörténeti dolgozatok a Vasi-Hegyhátról Vasvár. V-HTÖT.  2004, 36.p

[14] A kép a Vasi Falumúzeumban készült

[15] A rokka nem gersekaráti eredetű, csak illusztráció, a kép a Vasi Falumúzeumban készült.

[16] A vajköpü a Vasi Falumúzeum 10.7.1 számú tárgya

[17] Ábrahám Gézáné: Vasi, zalai parasztételek Mezőgazdasági kiadó, Bp. 1987. 392.p.

[18] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951.07.03. SM. K-153-I. 4p

 

 

                                                                                                                

 

A népviseletről

 

Népviselet, ami csak környékünkre jellemző, nem maradt fenn. A különféle leírásokban eléggé nagy a bizonytalanság. No, nézzük! Munkában a férfiak kötényt viseltek. Fedetlen fejjel sem munka közben, sem ünnepen nem mentek ki a házból. Az asszonyok kendőt viseltek. A gyerekek, nyáron mezítláb jártak. „A Kemenes déli részén, az úgynevezett Hegyháton… a tarkaságot nagyrészt a szürkeség váltja föl. A barna és fekete szín mellett túlnyomóan a szürke szín uralkodik a férfiak viseletében… Karátföldön barna a férfiak ruhája. … A Hegyháton általánosan a rikító szín, a piros és a piros-tarka dívik; közben több helyen a sötétkék az uralkodó.”[1] Másutt: „ A férfiak kézelős ujjú inget, széles, rövid gatyát, és „barket seréklit” viselnek hétköznapon, többnyire télen is; van olyan, aki inkább két gatyát vesz, de nadrágot nem hord.  Ünnep- és vasárnapra azonban, finomgyolcsból készült „hatszé gatyát” és ugyan e kelméből készült szép inget készítettek a legények… Az öregek, különösen a gyönge, beteges mellűek, vagy a „poroszlék” alatt vagy helyett, hátul összeköthető bélelt meleg „mellest”  is viseltek…Köznapon a kötény elengedhetetlen kiegészítő része a férfi ruházatnak; kelméje kék…Fejükön pörge kalapot vagy rövid, báránybőr sapkát viseltek… Alig van férfi, a kinek szűre, és rövid bundája ne volna. Felemlítendő a majdnem mindig bőrből készült tarisznya, a mely – ha csak a házat elhagyja a gazda – ritkán szokott a „nyakáról” válláról hiányozni”[2]

„A nők viselete is milyen egyszerű, takaros… A lányok hajukat elől kettéválasztva, hátul fonatba fonják; vékonyodó részébe ujjnyi széles olcsó szalagot fonnak, a végébe részint belefonják, részint csokorra kötve kötik hozzá a haj végéhez… Szoknyát általában sokan viselnek. Ünnepeken a fehér alsószoknya, a melynek alsó végén horgolt vagy vett csipke van… A hétköznapi, munkánál használt (szoknya) kék és téglány alakú. A köznapi felső szoknya  kék, fehér virágokkal, úgy a lányoknál, mint az asszonyoknál… Az asszonyok a hajat elől, középen elválasztva, hátul egy fonatba fonják, a fonatot föltekerik a tarkónál a hajba dugott „konty fésű” köré és egy, két hajtűvel megtűzik, a fiatal menyecskék e fölött horgolt, néha csak fehér, de többnyire rózsaszínű és fehér fejkötőt viseltek; kívülről aztán fehér, szépen kivarrt, kikeményítet és téglázott kendő jön; de gyakoriak a színes és selyem fejkendők is.”[3] Nyáron mindenki, de különösen az asszonyok, mezítláb jártak. Óvták a lábbelit, ami drága volt. Egy másik leírás szerint, ami Kumi Andornéról íródott: „Régi, ráncos körülszoknyát hordott, mint a többi szegény asszony. Bőszoknyát viselt, nem ám olyan szűket, mint amilyet most hordanak, hogy megfeszül az asszonyok s..én, meg a térdük kilátszik. Alul vászonszoknya volt rajta. Föstőkék ruhába járt. Régi módi szerint volt a viselete: fekete nyakbavaló pirosvirágos kendőt tett a vállára. a cifra réklit bekötötte a ráncos szoknyájába. Legtöbbször papucs vagy csizma volt rajta… Mikor templomba ment…legtöbbször feketébe öltözködött, bokros ümögujj volt rajta; a széle pirossal kivarrva. Fején a kendő macukásan volt megkötve.[4]

Érdekesség, hogy egyes elmondások szerint, a gersei kocsmában volt egy „karátföldi szoba”. Egyes visszaemlékezők szerint, ide csak a Karátföldről érkezett vendégeket engedték be és szolgálták ki, hogy megakadályozzák a könnyen elfajuló vitákat, a helybeliekkel.

 


[1] Dr. Borovszky : Vas vármegye  Budapest. Dovin Művészeti Kft.  1989.  370.-371. p.

[2] Helytörténeti dolgozatok a Vasi-Hegyhátról Vasvár. V-HTÖT. 2004. 29.-30.p

[3] Helytörténeti dolgozatok a Vasi-Hegyhátról Vasvár. V-HTÖT. 2004.  31.-32.p

[4] Mozsolics Amália: Való igaz volt. Vasvár. 1996.20.p.

 

 

Házasok, párok, családok

 

A párkapcsolatok kialakulása nem ment egyszerűen. A párválasztás alapvetően a szülők feladata volt. Ők vagy személyesen, vagy a falut járó, azt jól ismerő „szerző asszonyok” keresték a megfelelőnek gondolt partit. A lányok idejének egy részét a „staférung” elkészítése töltötte ki. Ez a „staférung” egy dunyhából, vánkosból, két lepedőből, két asztalterítőből /abroszból/ és hat szakajtóruhából állt. Ezek kender vagy lenvászonból készültek. A környéken hosszú ideig folyt intenzív kendertermesztés. Erre utalnak a „Kócos kut” és a „Kender-kut” dűlőnév is a karátföldi hegy déli részén. (1848-ban, két takács dolgozott Karátföldön s egy halálos baleset, 1927-ben, egy kenderáztató gödörbe való beeséssel kezdődött.) A fennmaradó időben, a különféle házimunkák elsajátítása volt a feladat. a lányok feladata volt a vízhordás is, ami akkor, amikor nem volt minden ház közelében, udvarán kút, komoly feladat volt. A férjhez menés idejére tudnia kellett kenyeret sütni, varrni, főzni, de ugyanígy a kinti munkákkal is bírt.  Az ilyen lányokat könnyű volt férjhez adni. Az eladó lánynak a leánykéréskor szóltak, hogy öltözzön fel szépen, mert lánykérő lesz. Nagyjából ennyi tartozott rá a párválasztásból. A házasuló legény dolgait a keresztapja segítette. (A lányokat komolyan szemmel tartották, mert az életüket kettétörte az esetleg, házasságon kívül született gyerek.)  A házasságban született gyerekeket isten adományának tartották. A vallás nem tűrt semmiféle korlátozást.

 

Gyermekek

A régi családok, a mai értelemben nagy családok voltak. Gyakori volt az 5-6 gyerek, de nem volt ritka az ennél is nagyobb gyermeklétszám. A korábbi idők járványai sokukat vitték el.  Gyakori volt a kanyaró, a szamárköhögés, nincs 80 éve az utolsó kolerajárvány végének. Sok helyen azt tartották, hogy a gyerek nem kíván külön elbánást, jó táplálékot, hiszen nem dolgozik. „Gyim-gyomon is megél.” Az, „Akinek isten zsibát ad, gyöpöt is ad hozzá.” bölcsessége alapján.  Amikor már a kapát meg tudták fogni, ki kellett menniük a felnőttekkel a földekre. Gyakori volt, hogy nagyobb munkák idején nem engedték a gyerekeket iskolába, inkább kifizették a büntetést. A gyerekeknek készített (később vett), ruhák cipők addig öröklődtek a nagyobbról kisebbre, amíg teljesen használhatatlanokká koptak. A cipők sorsa is hasonló volt.  Nagy ínség idején kopott ruhájukban jártak a templomba. Eljárni kötelező volt. Aki hiányzott azt megbüntették az iskolában. Az első világháborút követő években az iskolai tanulók döntő többsége nem tudott iskolába járni megfelelő cipő és ruha hiányában.  A gyerekek a kenyérhez sem nyúlhattak. A napi szeletet valamelyik szülő vágta és adta a gyerekek kezébe. „Ha, a gyerek rosszalkodott, azt mondták neki: - Ergye, te netrebula![1]- a szó jelentése nem tisztázott.(P.Gy.) A gyerekek nyaranta „őröznyi” azaz állatot őrizni jártak a környékbeli legelőkre. Minél nagyobbak voltak, annál értékesebb állatok őrzését bízták rájuk. A játékaik is szabad térre valók voltak. Legismertebb játékok a nemzetes, a pilickázás, vagy más néven a bigézés vagy tágasabb helyeken a métázás. Iskolai tízpercekben „arasztozás”, a fogózás volt a divat. Az iskolában is ezek a játékok folytak az óraközi szünetekben, bár több jegyzőkönyv és leírás tanúsítja, hogy az iskolák udvara eléggé szűkös volt, gyárilag előállított játékszerek még nem nagyon léteztek.


[1] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951.07.03. SM. K-153-I. 5.p

 

Játékok

[1]A pilickázást (bigézést) egyénileg és csoportosan is játszhatták. Az ütő játékos a két végén hegyesre kifaragott, kb 10-15 cm-es ágdarabot egy ütőfával, 6 kb.80-90 centis, mogyorófa bottal úgy ütötte meg, hogy a kis fadarab a „pilicka” vagy „bige” az ütés helyétől minél messzebbre essen le. A magasabb ütéshez a 3-2 ujjnyi széles lyuk szélére , hegyével rakták le a pilickát. Ha azt sikerült jól eltalálni az ütőfával, a  pilicka,  jó messzire repült.  

 Méta: Két azonos számú csapat játszhatja. Az egyik csapat az ütők, a másik a kapók csapata. A dobó játékos a labdát feldobja s azt az ütő játékos megpróbálja elütni, a játéktéren  belülre. Amíg a kapók a labdát el nem kapják, az ütő elszalad a „tilos” vonalán túlra, majd onnan vissza. Az ütő csapat addig folytathatja a pontgyűjtést, amíg az ütő háromszor hibát nem vét (nem tudja elütni a feldobott labdát), vagy egyik tagját a kapók az elkapott labdával ki nem dobják. Ekkor csere következik. Az eddigi kapó csapat kezd pontgyűjtésbe, mint ütő. A méta más változatában a tilos terület kör alakú és a kapó terület közepén van.

Nemzetes: A játékosok választanak egy-egy ország vagy nép nevet. Körben állnak. A kezdő feldobja a labdát s közben elkiáltja az egyik nemzet/ország nevét. Aki a nevét hallja, igyekszik elkapni a labdát. A többiek szertefutnak. Amikor a labdát elkapja, a megnevezett kiáltja: „Állj!”. Minden futó megáll, ahol van. A megnevezett a labdával megpróbálja kidobni a többiek közül valamelyiket. Ha meg, dobja, az kiesik. A sikeres dobó lesz a feldobó. (Megegyezés szerint a dobó az elkapás helyétől dob vagy tehet 1-3 lépést.)


[1] A kép forrása Baksa Brigitta: Élet a faluban. Bp. Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003.

 

Konyhaországban

 

A konyha a gersei és karátföldi házak központja volt. Télen itt volt egész nap meleg. Hosszú időn át füstös szabadkéményes, konyha volt a házakban. Az előbbinél a füst az ajtón a másodiknál a szabadtüzű tűzhely feletti kürtőn keresztül távozott a füst. Ilyen volt egykor, a 50-as években még létező, azóta lebontott, mai karátföldi bolt helyén állt „Babos-”ház Néhány szép példája a későbbi, igaz kéménnyel rendelkező, tapasztott tűzhelyeknek, amelyeken nem csupán főzni, de sütni, melegíteni, adott esetben füstölni, szárítani, kemence-részében kenyeret sütni is lehetett, megtalálható a faluban. Az egyik a régi Gombos-házban, a másik a nemrég felújított kanászházban (reménybeli helytörténeti gyűjtőhely) található.

 

A táplálkozás alapja a köles és a hajdina volt. Ezt kása formájában fogyasztották. Hajdinával töltöttek véres hurkát is, a legutóbbi időkig. A kukorica és a burgonya elterjedésével ezek háttérbe szorultak. Gyakran fogyasztottak vadgyümölcsöt, gombát.[1]  Ez utóbbi mennyisége akkora volt, hogy még a helyi Urbáriumban meghatározottak mellett a gomba beadásának kötelezettsége is volt a gersei jobbágyoknak. Nagyarányú volt a tejtermékek fogyasztása. Jellemző ételek voltak: kukoricakása, búzamálé, dödölle, kukoricagánica, tejfölös vargányaleves, kerekrépa-főzelék.[2]  

Dödölle, ahogy a Mama szokta: „Hozzávalók: 10 közepes nagyságú krumpli, másfél bögre liszt, két nagy kanál zsír, 1 fej vöröshagyma, só

A krumplit megtisztítva, kockákra vágva feltesszük főni, annyi sós vízben, amennyi ellepi. Puhára főzzük. Fakanállal vagy krumplitörővel levében összetörjük. Közben, lisztet pirítunk zsemleszínűre. Ezt az összetört krumplihoz adjuk. Állandó kevergetés közben a lisztet beledolgozzuk. A sparhelt szélén még,  kb. 5 percig dagasztjuk. Hagymát karikára vágjuk, megpirítjuk.  A tésztát zsírozott kanállal beleszaggatjuk a tepsibe és megsütjük. Tejföllel, salátával fogyasztjuk.[3]

 Krumplimálé: „10 nagyobb burgonya,½ liter aludttej, 14-15 evőkanál liszt, 2 tojásnyi zsír, 5-6 evőkanál tejföl, sóA burgonyát megmossuk, meghámozzuk, és tormareszelőn lereszeljük. A lereszelt burgonyát leszűrjük. A reszeléket aludttejben gyorsan elkeverjük, hogy ne barnuljon meg. Hozzáadjuk a lisztet, a sót, jól összekeverjük. Erősen kizsírozott tepsibe öntjük. A tepsiben arányosan elosztjuk a keveréket, és a megmaradt zsírban elkevert tejföllel meglocsoljuk. Forró sütöben pirosra sütjük.”[4] 

Kerekrépa főzelék: Hozzávalók: savanyított kerekrépa, só, egész bors, egész szekfűszeg, 1 nagy fej vöröshagyma, víz. Amikor a répa megfőtt, kevés liszttel és tejföllel behabarjuk. Aki szereti, ízesítheti paradicsommal, és hússal. Úgy még finomabb.[5] 

Kukoricagánica: ½ kg kukoricaliszt, 1 liter tej, tojásnyi zsír, só

A kukoricalisztet egy ép zománcú lábasba tesszük. Folytonosan keverve pirítsuk meg. Amikor már sötétsárga színű, engedjük föl gyengén sózott, forró vízzel (kb. ½ liter), és kanállal aprítsuk el. Forró zsírral locsoljuk meg és addig keverjük, amíg apró nem lesz. Forralt tejjel fogyasztják. Aki szereti, hideg tejjel is fogyaszthatja. Csak annyit öntsünk le tejjel, amennyit azonnal elfogyasztunk. Régen, téli étel volt.”[6]

Kenyérsütés:

A kenyér sütését megelőző nap, délután 2-3 órakor a kovászt meg kell áztatni. Ha komlós kovász használunk, akkor a kovászt többször meg kell keverni és sűrű szőrszitán átszűrni. Az átszűrt lével keverjük a kovászt…. A lisztet dagasztóteknőbe szitáljuk. A liszt nagyobbik felét a teknő egyik felébe húzzuk, a kisebb részét a másikba. A kevesebb mennyiségű lisztbe öntjük a kovászt, és annyi liszttel keverjük össze, hogy nehezen keverhető, simára kidolgozott legyen. A kovászkanalat kivesszük, és a kovászfát keresztbe tesszük. Az egész teknőt letakarjuk kenyérruhával. A kovász fölé még egy nagy párnát is teszünk. Így hagyjuk reggelig pihenni. A kovásznak nem szabad megfázni! (Este 8-9 körül meg kell keverni.) Reggel 6 körül kell dagasztani. Elkészítjük a langyos, sós vizet, mennyisége attól függ, mennyi kenyeret akarunk sütni. A langyos víz felét a kovászra öntjük, és a lisztet hozzákeverjük, elkezdjük a dagasztást…. A tésztának közepes keménységűnek kell lenni. Dagasztás közben, ha a tészta híg lenne, lisztet, ha keményebb, akkor sós vizet adunk hozzá. és mindaddig dagasztjuk, míg a tészta kezünktől és a teknőtől  kezd elválni. Akkor a tésztát, lisztes kézzel, felébe hajtjuk. Liszttel gyengén megszórjuk és letakarjuk, hogy most a tészta együtt keljen meg. Legalább 2 óráig kell meleg helyen keleszteni. Ha a kenyértészta megkelt, a kemencében előre elkészített fát meg kell gyújtani. A szakajtóba tiszta szakajtóruhát teszünk, és a tésztából nagyobb cipókat, 2-3 kilogrammosokat formálunk, kigyúrjuk, szakajtóba rakjuk. Erre az időre a kemencében tűznek kell égnie. A szakajtóban a kenyereket letakarjuk és még egy fél óráig kelni hagyjuk. Közben a kemencéből a parazsat kihúzzuk, kipemeteljük. A szakajtóból a kenyereket a sütőlapátra borítjuk, langyos vízzel gyorsan meg mosdatjuk és a kemencében egymás mellé sorba rakjuk. A kemenceajtó és a huzatot elzárjuk és a kenyeret kb. 2 óráig sütjük. Ha megsült kiszedjük, ismét megmosdatjuk és pár percre visszatesszük. Amikor kiszedjük, az alját tollseprővel leseperjük, és egy letakart párnára aljával fölfelé fektetjük mindaddig, amíg ki nem hűl. Utána tegyük a kenyértartóba.”[7]

„ Egyéb dolgokat is szoktak a kenyérsütés alkalmával sütni, ha van hely a kemenczében, sőt néha a szomszédasszony is elhoz egy-egy tepszlit valami süteménnyel… Közönséges süteményfajok:  fonott kalács (koszorú alakú), „küött” rétes (költ rétes, dióval vagy mákkal töltva),turós, mákos, káposztás rétes (leveles), különféle nagyságú pogácsa (legkisebb öt cm átmérőjde van 2 dcm átmérőjű is), kukoricza- és hajdinamálé (keverten vagy kelten) „kuglihop”. Egyes öregek itt-ott sütnek „szaladost” is, a melyhez a gabona először csiráztatva lesz.”[8]„A magyarófánkot gyüszüvel szaggatják ki. Zsirban sütik meg és levesbe teszik. Nem sokkal nagyobb, mint egy magyaró, ezért hívják így.”[9]


[1] Gersekarát története -  kézirat-17.p

[2] Gersekarát története -  kézirat-18.p.

[3] Pintérné Nagy Éva elmondása alapján, 2006. április 2.

[4] Ábrahám Gézáné: Vasi, zalai parasztételek. Bp. Mezőgazdasági kiadó, 1987. 113. p.

[5] Léber Fanni gyűjtése 2006.10. 02.

[6] Ábrahám Gézáné: Vasi, zalai parasztételek. Bp. Mezőgazdasági kiadó, 1987. 56.p.

[7] Ábrahám Gézáné: Vasi, zalai parasztételek. Bp. Mezőgazdasági kiadó, 1987.107.-108.p.

[8] Helytörténeti dolgozatok a Vasi -Hegyhátról Vasvár. V-HTÖT. 2004 32.p.

[9] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951.július 3. SM K-153-I. 5.p.

 

   

 „Mit mondott az öreg Kiss?”

 

„… ne csak együnk igyunk is!” A hagyományos bortermő vidékeken, „a hegyben”, ami Karátföldön a Karátföldi-, Gersén, a Mihályfai-hegyet jelenti, szigorú szabályok szerint folyhatott a munka. „A hegynek külön bírója van (a hegybíró), a ki a szőlősgazdák közül lesz időről időre kiválasztva. Jogkörébe tartozik a hegy területén előforduló bíráskodás…”[1]

(a Tóth-gyűjteményből)

A Karátföldi hegyben, - Szent Mihály napjáig, a szombat ünnep volt. A déli harangszó után, a még munkával foglalatoskodót, pénzbüntetésre ítélte a hegybíró és elkobozta a munkaeszközét. A többi napon, este nyolckor le kellett zárni a hegyből kivezető utakat. Korábban a hegykapukon lehetett a „hegybe” bemenni. Ez, az elmondások szerint faragott kapubejáró volt, a mai feljárók illetve a hegy átelleni oldalán. Az elfogott tolvajokat bezárták a hegypásztor pihenőjébe. Ez egy kunyhó volt, nem messze a hegyi haranglábtól. Itt egy dereshez hasonló padhoz kötötték hozzá a tolvajt (más elmondások szerint kalodába zárták)  s így kellett megvárni a kihívott csendőröket. Az elfogott tolvajokért a hegypásztorok pénzjutalmat, úgynevezett „nyargallót” kaptak. A hegy egyetlen, hozzáférhető, teljes szövegű törvénye itt olvasható.

A Mihályfai-hegyben, a szőlőlopáson érteket a hegyi kalodába kellett zárni. A Mihályfai-hegy Hegytörvényét, 1727. április 22-én hirdette ki Festetics Kristóf. Az „Articulus” megfogalmazója Zrinovics István, gersei iskolamester volt.[2] A hegypásztornak itt fokosa, majd kisfejszéje volt. Puskát is használhatott, főként a tolvajok rezzegetésére. A szőlős gazdák pincéikben gyakran tartottak előltöltős puskát, pisztolyt. Az itt őshonosnak mondható szőlőfajta a noha, az „Elvira” és a vörös bort adó, „Otelló”. A szőlőművelés folyamatos elfoglaltsággal látja el a szőlős gazdákat. A metszés, kapálás, fattyazás, karózás, kötés és az utóbbi időkben a permetezés a korszerűbb, de kisebb ellenálló képességű fajták megmaradásának kedvez. A XIX. század második felében a filoxéra végigpusztította a magyar szőlőállományt. Ezek után kezdődött a permetezés. Előbb „kékgálic” és meszes víz keverékét fröcskölték ágsöprükkel, majd többféle permetező gépet is használtak. Az ősz közepi szüret, pedig komoly családi megmozdulásnak számít. „A szüret idejét a hegybíró a kisbíróval „megparancsoltatja” (újabban kidoboltatja).”[3] „Közhírré tétetik, holnaptól általános szüret kezdődik.”[4] Régi időkben, ilyenkor adták ki a járandóságát a kovácsnak, csordásnak, kanásznak illetve még régebben a tanítónak is. Majdnem minden szőlősgazdának volt pincéje. Ez itt a szó szoros értelmében nem pince, hiszen föld feletti építményekről van szó. Ez présház és boros kamrából, ritkán szobából is, de az elnevezés megmaradt. Az épület gyakran folytatódik nyitott oldalú, színben. Itt szénát tárolnak.

Később, a karátföldi hegynek állandó lakossága is volt. Ők a szőlő mellett gyümölcsöt is termesztettek, amiket aztán, szekéren elhordták „faluzni” a Rába-völgyben lévő falvakba.

[5] 

A gyümölcsfák termésének jelentős része vándorol, megfelelő erjedés után a telekesi pálinkafőzdébe. Itt a hagyományos réz lepárlókban, a hozzáértők szerint, jó minőségű körte, szilva és vegyes pálinka készül. Az időközben kivágott, egykori tsz gyümölcsös, a 70-évek végén külföldre küldte termékeit a körtét és az almát. A gyümölcsszedésben rendszeresen segédkeztek az iskolások is.


[1] Helytörténeti dolgozatok a Vasi -Hegyhátról Vasvár. V-HTÖT. 2004, 37.p.

[2] Gersekarát története -  kézirat-7.p.

[3]Helytörténeti dolgozatok a Vasi-Hegyhátról Vasvár. V-HTÖT. 2004, 37.p

[4] Szabó Gyula visszaemlékezése alapján.

[5] A BDMK fényképgyűjteménye – Gersekarát 22.

 

 „Való igaz volt…”[1]

Gerse és Karátföld múltjában gyakran feltűntek boszorkányok, gorboncok, sárkányok, menősök, zsiványok, elrejtett kincsek, elsüllyedt házak, várak, ördögök. Mesés világ volt ez. Este, a tüzek mellett, a fonóban vagy tollfosztás, gesztenyesütés mellett egy-egy mesemondó öreg szavaiban elevenedtek meg a múlt csodás, híres vagy hírhedt, létező, vagy elképzelt alakjai.

Érdekesség, hogy mind Gersének, mind Karátföldnek megvolt a maga boszorkánya. Gersén, Kuminé azaz Kumi Andorné (sz.:Salamon Erzsébet), „Pizséné”(Kondor Mária, aki bár Gersén élt, karátföldi születésű volt). Mindkettő valós személy. Talán a helyiek félelme, tudatlansága, esetleg irigysége ruházta fel őket boszorkányos tulajdonságokkal. Ki tudhatja? (Kuminé, fiatal korában egy vasvári patikus mellett dolgozott, innen szerezhette azt a  többlet tudást, ami a hlyike, általánosan meglévő gyógyászati ismereti fölé emelte az ő beavatkozásait.) Alakjuk köré szólások, mondák fűződtek. Kuminé sírja a gersei Ótemetőben található, a mai Honvéd utcában. E monda szerint a temetése idején nagy szélvihar kerekedett, „a boszorkányok háborogtak – meghalt a vezér.” Szemtanúk szerint azonban ez csak mese. Talán abba a mennyországa került, amelyet így mesélt el egy visszaemlékezés szerint: „A másvilág paradicsomkert. Ott van egy nagy part, az rizskása, meg lúdmája, meg tikzuza. Aztán aki odaér, annak által köll enni magát rajta. Aki gyorsabban eszik, előbb gyut be a mennyországba. Ott van egy nagy tó, abban forralt téj van, körülötte meg a parton zsömlefák. Megrázza az ember a fát, csak úgy potyog a sok zsömle a forralt téjbe. Megdagad aztán mán lehet is  kanalazni. A zsömlefák alatt meg van egy asztal meg két szék. Oda le lehet ülni. Öregasszony mellé fiatal férfit tesznek, öreg ember mellé meg meg fiatal nőt. Ez a másvilág. Öreg ígyis-ugyis a mennyországba kerül.[2]

A „boszorkánnyá válás módjáról” is vannak elbeszélések.

„A Kuminé komaaszonya megbetegedett. Azért lett beteg, mert nem tudott megtanulni boszorkányozni. Kuminé azt mondta neki, majd ő meggyógyítja. Kivezette a temetőhöz azt mondta neki: Mindjárt jön egy disznócsorda, én felugrom a vezér hátára, te meg az utána következőre! De megijedt és meghalt a komaaszonya.”

„Volt egy ház, ahol sok patkány volt. Nem tudták, hogy hogyan hajtsák ki őket a házból. Nem tudtak mást tenni, elhívták a Kuminét. A Kuminé bement a házba, intett, mintha hessegette volna el őket. Egyszer csak megindultak a szomszéd ház felé és abban házban nem volt többet patkány.

Vásárra mentek az asszonyok, meg a Kuminé. El akarták adni a lovat, de kevés pénzt igért nekik a lókupec. Nem akarták odaadni neki ennyi pénzért. A lókupec meg ragaszkodott hozzá. Kuminé meg körbejárta a lovat, mintha kötéllel kötötte volna meg a lábát. A ló nem tudott megmozdulni. Mintha megbénult volna. Így újra Kuminéé lett a ló. [3]

A képen, Kuminé sírköve látható.

Több monda és történet szól a környékbeli „menősök”-ről. Ők afféle bujdokló szegénylegények, futóbetyárok voltak. Szöktek a robot és a katonai szolgálat elől, ami az akkori 12 -17 esztendős katonaidőt tekintve, talán nem is csoda. Kerültek a munkátlanná vált ihászokból is. Őket az erdők fogyásával, a közösen legeltetett csodák megszűnésével küldték el, s a földészkedés nem volt ínyükre. Az menősök egyik kegyetlen tettét idézi a Gersétől északra található „Lányhalála” erdőrész is.”Lányhalála nevü erdőrészben egyszer edénymaradványokat találtak. A mendemondák szerint zsiványok tanyáztak ott valamikor és egy leányt meggyilkoltak.[4]Ezeket a haramiákat „menősök”-ként is emlegették. Ferdinandus Langh, 1790-es térképén e terület neve „Leányok Halála” volt. (A térkép eredetije az Országos Széchényi Könyvtárban található.) A Lányhalála korábbi, tatájárás-kori, eredetére utal Galambosteleki, 1868-ban megjelent "Tatár király halála Győrvárnál" című feljegyzése. Eszerint, az említett - hét - leányt a tatár vezérek asszonyai ölték, ölették volna meg. Ez magyarázat volna a korábbi, térképi jelölésre és a többes számra is.

Mozsolits Amália egy nóta szövegét is feljegyezte:

„Savanyú Jóskának hat széles gatyája

Megakadt a tüskebokor ágába.

Tüskebokor ereszd el a gatyámat

mert ha nem, levágom az apádat!”[5]

A másik emlegetett rémtettük, Mayer József plébános megölése volt. Ebben a dologban Mester Tancsit, Hajós, Csigola és Kanász Vendel neve merült fel. Az egyébként nagy erejű plébánost a plébánián gyilkolták meg. Ezután kifosztották a paplakot.

A menősöket néhányan összekapcsolják a boszorkányosságokkal is. Néhány gersei kiment a hegybe, mulatni.”Egyszer csak kipattan az ajtó és bejönnek tizenketten. Nagy magas bosnyákok voltak, ollan bosnyáksapka volt a fejeken. Az egyik, amelyiknek nagy szakálla volt, kitárt egy nagy könyvet és kinálta nekik, hogy irják be a neveket. Közben  a világon ami létezik hangszer, mind megszólamodott. Nem irták be a neveket.[6]  ” Az elmondások szerint járt erre Savanyú Jóska és Sobri Jóska is.[7]

A legendárium szólt gorboncásokról vagy garbonciásról. A foggal született gyermekről gondolták, hogy különleges képességei vannak, de a hagyomány szerint, ha a bábaasszony megláttak a fogat, akkor az kiesett és a gyermek nem lett gorboncás. A gorboncás melle, háta vastagon szőrös, sárkányon tud lovagolni. Lovaglását dörgés kísérte. Képes volt jégesőt zúdítani a vetésekre és a falvakra. Mindig középkorú, férfi "teszefoszán vót őtözve" a vállán nagy bőr tarisznya. Ebben egy nagy könyvet tartott. Ha ital vizet vagy szállást kért, nem illett azt megtagadni. Az elutasítás következménye lehetett a fentebb említett jégeső.


[1] Mozsolics Amália azonos című könyvében találhatóak róluk történetek. Vasvár, 1996

[2] Mozsolics Amália:Való igaz volt.26.p.

[3] Boros Viktória gyűjtése, 2007. 01. 10.

[4] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951.július 3. SM K-153-I.7.p

[5] Mozsolics Amália: Való igaz volt. Vasvár. 1996.102.-103

[6] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951.július 3. SM K-153-I.8.p

[7] Mozsolics Amália: Való igaz volt. Vasvár. 1996.102.-103.p

 

Jeles napok, ünnepek

Jeles napokat ünnepeltek a maguk módján errefelé. A húshagyó keddi „mucerkálás”, a december 13-i Luca-naphoz kapcsolódó „lucázás”, a betlehemezés, az aprószenteki korbácsolás vagy akár a szüreti felvonulások, máig is élő szokása. A „mucerkálás” vagy „macserkázás” idején a maskarák /lányruhás fiúk illetve fiúruhás lányok/ járták a házakat. No, de nézzük végig, mi mit jelent!

Búcsú

 

Sóskabúcsú Karátföldön: Lévén, hogy két falu, két búcsút is tartottak és tartanak mindmáig. A karátföldi búcsú a tavasz végére esik. Korábban a hegyben tartották, ez volt a „hegyi búcsú”, de - állítólag - a mulatságot kísérő verekedések miatt, behozták a faluba. Karátföldnek már hosszú ideje nem volt saját temploma. (Így a karátföldiek, jórészt Kistelekesre jártak, csakúgy, mint a mizdóiak és persze a telekesiek. Tekintve az akkori úthálózatot, közelebb volt, mint a gersei templom.)

            

Templom híján a karátföldi harangláb és a vele szemben lévő kocsma vált a búcsú helyszínévé (csak a legutóbbi években „jött föl” a búcsú a halastói út torkolatához). Mivel a búcsú napja a közeli és távoli családtagok találkozásáról is szólt, nagy eszem-iszommal ünnepelték. Egy alkalommal, azonban, akkora volt a nyomor, hogy a derék karátföldiek nem tudtak mást készíteni búcsúra, mint sóskát. A karátföldi búcsút azóta is „sóskabúcsúnak” nevezik. A búcsúk napján zenész cigányok járták a házakat s ahol beengedték őket, ott zenéltek az ebéd mellé.

Gersén a búcsú: szeptemberben van. "(A gerseiek P.GY.)Saját falujukat, mint nagy verekedésekről(lakodalmi, búcsúi, báli) híres települést emlegetik. (Ilyen alkalomkor embert is öltek.)"(NMBp. EA 26437 9.p.) „Az ételek tömege a kamrában van felhalmozva. Szegényebb helyeken is 2-3 teknő van tele édes süteménnyel; hatalmas lábasokban áll az elkészített leves és főzelék, a sűlt hus. Igen sok engedély nélküli „fekete” vágás volt a faluban: négy hónapja nem kapott a falu semmilyen állatra vágási engedélyt vagy hust” A hangászok, a zenészek csoportjai a kora délutáni órákban, 4-5-en elkezdtek végigjárni köszöntéseikkel a falut… A tánc a kocsma udvarán szokott lenni. Régen több kocsma volt; több helyen is tartották a táncot…. ha leültek egész nyíltan tapogatták a lányok  mellét és farát. A lányok nem szégyellősködtek, nevettek, ittak…csókolózni azok szoktak, akinek közeli volt már az eljegyzés… én 15-20 csókolózó párt is láttam…[1]

Az 1952-es búcsúra így emlékezett vissza egy kortárs: „ A bucsu 14-én volt, de idén nem sikerült. Kevés vendég jött és nagyon csendesek voltak. Még nóta sem hallatszott a faluban: csak éjfélig táncoltak. Pedig készültek most is rá sokan. A bucsu utáni napon egész sereg feketevágót vittek el a rendőrök. Biztosra mentek, tudták, kihez kell menni.[2]

Gesztenyesütés

„Szeptember elején, gesztenyeérés idején szoktak összejönni a gerseiek a petőmihályfai hegyben. Akkor már van egy kis ital a pincékben, gesztenyét sütnek és esténként elviccelődnek, Akkor szokták leginkább emlegetni a hét ördögöt. A faluban már csak az öreg Déri tudja még ezt a verset; a fiatalabbak egyáltalában nem tudnak már ezekről a mendemondákról, csak éppen a szólást ismerik.”[3] (Pincék alatt esetünkben, mint már írtam, a föld szintje feletti építményeket, tulajdonképpen présházakat kell érteni. A magas talajvízszint és a terepviszonyok nem kedveztek a föld alatti építményeknek. Köztük többet helyreállítottak.)

 

 

 

Gersei hétördögök

 

Gersének a nevét mindenhol ismerik

A gersei hétördögöt gyakran emlegetik.

Gerse megvan, ma is Hegyhát-Vasmegyében, 

A világnak éppen kellős közepében.

 

Világszerte a nép róla mondogatja,

Hogy a földjét régen hét ördög szántotta.

Szegény ördögök erős igát húztak,                  

Éjjel nappal szolgálták az urat.

 

Az úr keze alatt sokszor vért izzadtak,

Azért ellene nagyon fellázadtak.

A gaz féreg urat pokolba vitték,

Így Gerse földjét birtokukba vették

 

A termőföldön szépen elosztoztak,

A fiastóra pedig lutrin, sorsot húztak.

A legöregebbiké lett a gyönyörű tó,

Sok halat kiszedett belőle a háló.

 

Mostmár nemsokára lassan ki is szárad,

De még jó vizet ad szomjas marháknak.

Régi világ elmúlt, minden megváltozott,

A hét ördög család jól elszaporodott.

 

Gerse földjét ma az utódok lakják,

Kevés hagyományért őseiket szidják.

Gersei ördögöknek ez a legendája,

Hét, szegény parasztnak a honfoglalása.

       

                                                             (Soós Gyula gyűjtése,1938. SM.K-167-II.5.-6-p.)

Más szövegváltozat szerint:

Gersének a nevit mindenhol ismerik

A hét ördögét sokat emlegetik.

Gersét megtaláljuk lent Vazsmegyében,

A világnak a kellős közepiben.

Apáról-fiúra testálódó monda,

Gerse földit régön hét ördög bírta.

                                                                                 (Soós Gyula gyűjtése, Ad Futuram Memoriam kézirat  73.p.)

 

 

Szüreti felvonulás

           

   

  

 

                                                                                                                                                                        (Varga Eszter gyűjtéséből, 2009)

A szüret után, annak ünnepélyes zárásaként megrendezett, vidám, utcai felvonulás. Legelőbb lovasok jöttek, majd az első feldíszített szekéren a kisbíró. Ő kidobolta a falu híreit, szövegével, tréfásan megcsipkedve a lakókat. A vadászok követték a kisbírót. Ezután érkezett a lakodalmas szekér. A menyasszony, a vőlegény, a vőfély a koszorúslányok vidáman nótáztak. Magyar ruhás lányok és legények ropták a táncot. A kovács egy üllőn adta hozzá a ritmust. Következett a borbély. A menet végén a cigányvajda és a purdék utaztak. A cigányasszony kártyát vetett, jósolt. A többiek, kéregettek és bekenték az útba eső kilincseket és idegenek arcát kocsikenőccsel. Közben szőlőt gyűjtögettek, kaptak. A felvonulás vége egy bál volt. Itt elfogyasztották a kapott süteményeket, szőlőt, miegymást.[4]

Lucázás

„Luca napja a tilalom napja volt. Tilos volt tüzet rakni, varrni, mert „büntetésből bevarrják a tyúkok tojókáját”, tilos volt fonni, szőni, mert Luca összekeveri a fonalat, kócot tesz annak az esze helyére, aki ezt a vétséget elkövette.”[5]

„Luca napján a fiúk szalmaköteggel a hónuk alatt elindultak lucázni. Jókívánságokat mondtak a ház lakóinak.

„Luca Luca kitty-kotty,

tojjanak a tiktyok, luggyok!

Annyi kóbászuk lëgyën,

hogy kerittést lehessen fonnyi!

Annyi csibéjük lëgyën,

mint égën a csillag!

Annyi zsirgyuk lëgyën, mint kutba’ a víz!”[6]

 Amikor végeztek, a szalmacsutakból hagytak ott a gazdaasszonynak, hogy a tyúkólba tegye és szerencsét hozzon. A lucázó gyerekek aszalt gyümölcsöt, almát kaptak jutalmul. Ha nem engedték lucázni őket, akkor átokkal sújtották a házat:

„Egy csibéje legyen, az is vak legyen!”

Ezen a napon álltak neki a Luca-naptár felírását, mellyel az időjárást jósolták. Volt aki hagymakalendáriumot is készített. 12 hagymaburkot tettek sorba, sót tettek beléjük. Amelyik reggel nedves lett, az a hónap csapadékos lesz.”[7]

 Luca-széke készítés is szokásban volt errefelé. „December 13-án a férfiak elkezdik a Luca-széket. Minden nap, csak egy dolgot készíthetnek. Minden nap más fából készült… Ekkor az asszonyok nem dolgoztak. Szentestéig el kellett készülni a széket. Mikor Szentestén eljött, az emberek az éjféli misére mentek, a férfiak ráültek a székre és megláthatták az asszonyok között ki boszorkány volt. Mielőtt elindultak a misére mákot raktak a zsebükbe. És hazaértek a mise után bedobták a kemencébe a széket. Mert, ha nem, akkor a hátán törik szét / a férfinak/ a boszorkányok.”[8]

 

Disznóvágás

 

        Kevés gazdaságosabb munkamenet volt a falusi disznóvágásnál. Szinte a teljes állat feldolgozásra került.

        A családok számára a disznóvágás télire időzített program volt. Kora hajnalban került sor a disznó leszúrására. Ezt megelőzően egy korty pálinka csúszott le a torkokon. Közvetlen a szúrás után felfogták a disznó vérét. (Ezt jó hideg helyen tárolták a hurkatöltésig)

       Ezek után következett a disznó pörzsölése eredeti formában szalmával. (Manapság gáz égőfejjel folyik a munka.) A leégett szőrt levakarták, lemosták. Jó szokás szerint a hízó csöcseit levágták és visszadobálták az ólba, ahonnan a disznót kihozták, azzal a kiáltással, hogy: „fele göbe, fele kan!”. … Egyes helyeken rendfára, máshol bontó asztalra tették fel a lemosott disznót. Ekkorra már meleg víz volt a kotlákban. Ebbe kerültek folyamatosan a főzést igénylő, elsősorban a prezborsba kerülő darabok. Közben folytatódott a disznó további szétbontása. Az asszonyok nekifogtak a bél és a gyomor pucolásának. (Ekkor még nem volt divat a „bolti” bél használata.) Szortírozták a húsokat /sütni, káposztába, levesbe…/ készült a máj, amit reggeliként tálaltak fel. Elkezdődött a zsírszalonna és a bürke feldolgozása. Feldarabolták a prezborsba kerülő húsdarabokat. Így felszabadult az egyik, vagy mindkét kotla. Az egyikben a hurkába kerülő rizs főtt, a másikban a zsír sült. A húsos kolbászba kerülő húst ledarálták, borssal, paprikával, sóval, (Egyes helyeken némi marhahúst is kevernek bele.) ízesítették és betöltötték a tiszta bélbe. A kész húsos kolbászt ez után hideg vízbe rakták. A prezborsba kerülő húsokat a csontoktól megszabadítják, és még egyszer megfőzték. A további feldolgozásra kerülő húsokat illetve a tábla szalonnát lesózták. A hurka (véres, májas) töltését annak kifőzése követte. Ekkorra elkészült a töpörtyű is. Amikor megfőtt a hurka, a prezbors következett. Ezt, a végén préselték – innen a neve.

A munka végeztével a résztvevők megvacsoráztak. A „kötelező menü” mindenképpen a disznóölési káposzta volt, volt, ahol húst is, esetleg húslevest is feltálaltak ilyenkor. A munka további része a pácolás után a füstölt húsok elkészítése, hideg füstön, de ez már nem a disznóvágás napjának programja volt.[9]

 

Betlehemezés

 

A karácsonyt megelőző héten kis gyerekcsoportok járták Karátföld és Gerse utcáit. Öreg pásztor, királyok, Mária a kisdeddel. Ahová bementek, eljátszották a szenteste rövid történetét. Vitték e betlehemi istálló kicsinyített mását is. Ez a szép hagyomány a mai napig fellelhető. „”…nevezték betlehemezésnek, és pásztorozásnak, kis Jézus köszöntésnek. Amiért ők (a betlehemezők) pénzt és ajándékot kaptak”[10]Álljon itt az egyik szövegváltozat!

Angyal: Ne féljetek embere! Nagy örömet hirdetek! mert kisgyermek született Betlehembe!

            Ő az akit vártatok, kit mindenki  áhított. Békét oszt közöttetek s a világ királya lesz: Jézus a neve.

Pásztorok: Keljünk fel tehát, lássunk egy csodát! Menjünk el imádni az isten fiát!

Mária: Szememen a könny a fátyol, kicsi fiam biztos fázol. Nincsen bölcsőd, csak a jászol, szememen a könny  a fátyol.

Pásztorok: Adjon isten szép jó estét! Köszöntjük a kisdedecskét!

I. Pásztor: Annyit mondok én tinektek, minden kisded nagy ígéret!

II. Pásztor: Fejünket mi is meghajtjuk, s ajándékunkat átadjuk, hoztunk sajtot, vajat, tejet s örömünket hoztuk neked!

Ének: A kisjézus megszületett örvendjünk

            Elküldötte ő szent fiát érettünk.

            Betlehembe fekszik rongyos jászolba,

            azért van oly fényesség a városba’![11]

             

István-nap

Egy a sok névnap közül, de népszerűségében vetekedett a Jánossal. Külön köszöntőket mondtak az ünnepelteknek.

„Eljöttem én jó regg’be, jó regg’be,

István köszöntőre.

István légy egészségbe’,

Hogy megértük napodat szép felvirágzásodat

Áldjad Krisztusod, Jézusod, szép felvirradásodat

Köszöntlek! Légy egészségbe’!

István légy egészséges![12]

Korbácsolás

A december 28-i, azaz „aprószentek”-i korbácsolás az ősi rontástörő ráolvasások máig is fennmaradt szokása. Ennek hagyományos szövege a következő volt:

 „ Hálá Istën, megértük aprószentëk napját,

Aggya a jó Isten, hogy még mëgérhessük sok-sok évën át, erőbe’ egésségbe’!

Friss légy, egésséges légy, kelésës në légy, ebbe’ az uj esztendőbe’!

Borér’ künnek, vizér’ mennyé, vizér’ künnek, borér’ mennyé,

Uccának künnek, kertnek /teleknek (kert alatt) mennyé,

kertnek/teleknek künnek uccának mennyé!”[13]

 Fűzfavesszőből, nyolcfonatú korbácsot kellett készíteni. Ezzel szabadott a legényeknek és fiatal, nős férfiaknak korbácsolni. Ha vállalkozó szellemű lányok is elindultak, őket, ha „lebuktak”, a sarokba küldték, „fejszére pisilni”[14]. „A korbácsolásról azt tartották, hogy ettől egészségesebbek lesznek a következő évben.”[15]

Tollfosztás

„Összegyűltek az asszonyok, 10-12 hosszú asztaltóra ráborították a lúdtollat és nekiálltak fosztani.”[16]A tél végén a tollfosztás befejeztét áldomás vacsorával ünnepelték meg. Ennek hagyományos menüje aszaltszilva/körte/ leves, többféle kalács, perec.

Szilveszter

Az év befejeződéséhez köszöntők fűződnek. Ez az egyik:

„1968-at ma írunk először.

Örvendjünk, vigadozzunk, az új esztendőbe!  Aggya Isten szent áldását, mindnyájunkra bőven!

Mentsen meg a betegségtől, ez új esztendőbe! Adja Isten szent áldását háziakra bőven!

Mencse meg a tűzveszélytől az új esztendőbe! Bort, búzát, barackot, kurtafarkú malacot!

Szekerünkbe kereket, a hordónkba feneket,    Hadd mulassunk eleget ez új esztendőbe’!”[17]

 

A „mucerkálás”, „mucurkálás” vagy „macserkázás”

 

A húshagyó kedd komoly téltemető szokásrendjébe kapcsolódó szokása a mucerkálás. A két másféle elnevezés-változatot a szomszédos Sárfimizdón illetve Telekesen használják, ugyanennek az eseménynek a megnevezésére. „A fiatal legények beöltöztek maskarába és elmentek a lányos házhoz ijesztgetni a lányokat”- emlékszik vissza Vaspöri László.[18] Mások szerint a vénlányok ijesztgetése volt a nemes cél. A lényeg, hogy a résztvevők általában az ellenkező nem ruháit öltötték magukra. Arcukat álarccal vagy kendővel, később harisnyával elfedték. Bohóckodtak, vigadtak, de egy szót nem szólhattak, hanem mutogattak. A házaknál fánkot, bort kaptak. 

Szent György napja

Ezen a napon volt az állatkihajtás. Előző napon a bíró és a csordás/kondás végigjárták és számba vették azaz fölrótták, a másnaptól kihajtásra váró csordát/kondát. Ekkor, „rójáskor”, szedte össze a kondás a járandóságát. Zsírt illetve tojást kapott minden portán. De ettől a naptól kezdve járt „ozsonna” a béreseknek.

Húsvéti locsolás

Húsvét másnapjának hajnalán a legények. Korábban készültek már erre a napra. Rózsavizet készítettek „a rózsaszirmokat leszedték és megtörték. Vizet öntöttek rá, leszűrték és üvegbe öntötték.”[19] Esetleg egyszerűen a kút vizével indultak megöntözni  az eladó sorban lévő lányokat. Mielőtt nekifogtak a locsolásnak, engedélyt kértek a ház urától a locsolásra. Rengeteg locsolóvers ismert. Itt van példaként egy kevéssé ismert:

„Korán reggel felébredtem, messze-messze jártam  Tündérország kiskertjéből  rózsavizet hoztam.

  Na, kislány megöntözlek, ma van húsvét napja,Tündököljön orcád,mint, a piros rózsa.

  Az illatos rózsavíztől megnőnek a lányok, Zsebemben is elférnek a piros tojások.”[20]

Ezeknek a piros tojásoknak a további története eléggé változatos volt. Gyakran, értek a kislegénnyel haza, teljes épségben. Volt, amikor pénzdobálásnak lett áldozata. A földre letett tojásokba fém pénzdarabokat próbáltak a fiúk beledobni, hogy az élével beleálljon. A felnőttek jobban örültek egy-egy pohár bornak. A lányos házaknál a tojásfestés előzetes feladat volt a locsolókat várók számára. A környéken a viaszos mintákkal díszített tojások voltak a divatosak. A felhasznált motívumok a paraszti életből származtak. Néhány régi motívum, a környék tojásfestési hagyományából:

                                                         

                                gráblás                                                        vellás                                             boronás

 

                                                   

                            nefelejcses                                                        gráblás 2.                                                  gráblás 3.   [21]

                            

                           1.                                             2.                                       3.                                    4.

                                                                                           Hábencius Ferencné (1. 3.) és Márton Lászlóné (2. 4,) közlése

                              

                        5.                                       6.                                    7.                                      8.

                                                                                               Dervalics Albertné  (5.)  Kósa Jánosné (6. 7.)  Takács Lajosné (8.)

                                                                                                                                     Simon Marianna: Tojásfestés Vas megyében. NMBp EA 19991  31. - 33.p.

 

 

Májusfa állítás

Április utolsó estéjén, éjszakáján, a legények, az eladósorban lévő és szívükhöz közeli lányok udvarán - mostanság néha a Sportkör tagjai közterületen - magas, csaknem a tetejéig legallyazott - színes szalagokkal, no meg egy, teli borosüveggel díszített - fenyőfát állítanak. A lányos házaknál általában kisebb, de még így is elég látványos fák állnak, jelezve, hogy az itt lakó lánynak "van valakije". A fák vágását állítását ritkán, baleseteke kísérik.

Pár éve előfordult, hogy a felállított májusfát - talán a rivális legény, a korszellemnek megfelelően motorfűrésszel, kidöntötte és a saját fáját állította fel. Aztán valahogy az is kidőlt. (A történet 21. századi és a szomszédos, Telekesen zajlott le.)

 

 

Regruták búcsúztatása

 

     

Szokás volt, egészen a 70-es évekig, a hadseregbe bevonuló regruták ünnepélyes búcsúztatása, ruhájuk, kalapjuk felpántlikázása, közös szállítása szekéren a bevonulási körletbe.


[1] Dr. Dömötör Sándor: Vegyes néprajzi gyűjtés NMBp. EA 2445 3.p.

[2] Dr. Dömötör Sándor: Vas megyei gyűjtés, Kajzer Mária elmondása alapján SM K-192 III.2.p

[3]Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951. júlus 3. SM K-153-I.3.p.

[4] Ferenczi Alaxandra, Horváth Eszter, Déri Diana, Volper Dóra, Gombos Milán, Horváth Irma gyűjtései nyomán.

[5] Sárközi Mária elmondása, Horváth Eszter gyűjtése, 2005.01.08.

[6] Czupi János elmondása, Szabó Mónika gyűjtése, 2005.01.08.

[7] Hábencius Ferencné elmondása, Herczeg Zsuzsanna gyűtjése, 2005.01.08.

[8] Ferencziné Török Éva elmondása, Ferenczi Alexandra gyűjtése, 2006.01.07.

[9] Pintérné Nagy Éva elmondása alapján

[10] Tüű Benjamin gyűjtése, Tüű Dávid elmondása alapján, 2006.01.11.-én

[11] Gombos Boglárka és Rajtosics Martina gyűjtése 2006. decembere

[12] Domonkos János: A megszűnő vasvári járás népi szövegei. 1969. 58  p. 2 mell. NMBp.. EA. EA-16507 26.p

[13] Farkas Gyöngyi tanítónő elmondása alapján

[14]Farkas Gyöngyi tanítónő elmondása alapján

[15] Simon Frigyes elmondása,, Simon Eszter gyűjtése.2006.01.08.

[16] Tompáné Járfás Piroska elmondása, Horváth Krisztina gyűjtése, 2002.12.20.

[17] Domonkos János: A megszűnő vasvári járás népi szövegei. 1969. 58  p. 2 mell. NMBp.. EA. EA-16507 29.-30.p.

[18] Vaspöri László elmondása, Gombos Milán gyűjtése, 2006. 01.07.

[19] Gombos Jánosné elmondása, Gombos Milán gyűjtése, 2006.01.08.

[20] Ferencziné Török Éva elmondása, Ferenczi Alexandra gyűjtése, 2006.01.07.

[21] Simon Marianna: Tojásfestés Vas megyében. NMBp. EA. 19991 31.-33.p.

Egyéb hagyományok, hiedelmek

 

A Gersei hétördögről: Már több helyen találkozhattunk ezzel a szóösszetétellel. Bárkit megkérdezünk akár Gersén, akár Karátföldön, legalább említés szintjén ismeri a gersei hétördögöt. Sokan kérés nélkül már mondják is: Déri, Döme, Domján, Kistubol, Dékán, Öregtubol, Kaposi. A gersei hétördög. Mi is ez a kiszólás? Mindenki hallott róluk és mindenki másképp. Álljon itt néhány magyarázat.

            „Heten vannak, mint a gersei ördögök.- ezt is szokták mondani, ha valahol sokan vannak. A gerseiek előszöt csak öten voltak. Kettőt fogtak, magukhoz erőszakkal, hogy heten lehessenek, mint az ördögök.[1]”(Pontosan így szerepelt Czuczor Gergely,1870-ben kiadott, szólásgyűjteményében is.)

            „Ha valahol sokan vannak együtt kis helyen és zugnak, zajonganak az együttlevők, akkor szokták mondani: „Heten vannak, mint a gersei ördögök.” A régiek úgy mondták, hogy a falut 7 család alapította, aztán nagyon nyugtalan, követelőző emberek voltak, akik nem hagyták magukat. Papot úgy hoztak maguknak valahonnan, a kántort meg ellopták egy másik faluból.. Akkor azt mondták: Mostmár nem heten vagyunk, hanem kilencen: eggyet hoztunk, eggyet loptunk! Igy a pappal meg a kántorral együtt kilencen voltak sokáig. Kilenc család. Szokták az öregek mondani azt is: „Kilencen vannak, mint a gersei ördögök…”[2]

            „Ahogyan Gersén mesélik, eleinte hét ház volt, hét család telepedett itt le, ezek voltak a gersei ördögök. Mikor már hét ház volt, mestert hívtak a faluban, hogy tanítsa meg a gyerekeket a betűvetésre.[3]

            „Országszerte ismerik ezt a mondást: ”Heten vannak, mint a gersei ördögök.” Ha megmondja, hogy gersei, sokan mindjárt rámondják: „Maga is az ördögök közül való?” Ennek a szólásmondásnak az az eredete a falu régi öregeinek emlékezete szerint, hogy a községet egy Eördögh nevü régi, nemesi család tagjai alapították. Ennek a családnak hét tagja volt, akik mindenben egyet akartak és nagyon összetartottak. Petőfa nevü lakott része van Gersének, itt volt az ő igazi tanyájuk, itt találkoztak a betyárokkal. Sok rosszat tettek a betyárvilágban, messze szállt a hírük, sokan átkozták a megyében a hét gersei ördögöt.   Sokfélét beszélnek errefelé a betyárokról, az Eördöghök voltak ennek a környéknek a betyárjai. Innen származik ez a tréfás szólásmondás. Ma mindenki azt hiszi, hogy valami ördöngős-boszorkányos tudományu emberekről van szó, pedig csak a család nevét használták tréfásan, kétféle értelemben.”[4]

            „A XVIII. században lakott itt egy Eördögh nevű család is, szintén nemesek. Hét fiuk volt. Erről a családról szól a messze vidéken ismert mondás…”[5]

            „Gersével kapcsolatban „heten vannak, mint a gersei ördögök” közmondás onnan ered, hogy Gerse községben, eredetileg, 3 család lakott, mely 7 főből állott. Sokáig nem népesedett a 3 család és ez azért volt, mert rosszabbak voltak, mint az ördögök. Igy kezdték el, hogy heten vannak, mint a gersei ördögök. A falu 7 főből álló lakossága ezt szégyellte, ezért egy embert vettek, egyet loptak. Így kilencen lett és így már nem vették magukra a közmondást.”[6]

            „Ha valahol heten vannak együtt, akkor mondják, heten vannak, mint a gersei ördögök” Magyarázat: Volt egy gersei ember, akinek 7 fia volt és mind a hét nagyon rossz volt, vagyis olyanok voltak, mint az ördög… Ezért nevezték őket hét ördögnek.”[7]

            „Gerseiek heten vannak, mint az ördögök. Mindig heten mentek lopni és az egyikük eltévedt.  Csak hatan maradtak, azt gondolták, talán az ördög vitte el.”[8]

„Akkor még 7-en voltak a faluban, akik fizettek (karcot P.Gy.). Egy Ördög Pál nevű  nemesembernek 7 fia volt. Megnősültek és Tubol, Dékán és más családokba mentek.”[9]

 „Mikor a község kezdődött, sokáig hét ház volt. Döme, Dékán, meg a Tulok, azek a régiek nagyon gazdagok lettek, mert egy darab kenyérért kaptak nagy földet. Amikor a paplakás fundamentumát ájták, kosárszámra szedték összö a csontokat. Az ótemetőbe egy lukba  tőtögették. Voltak benne sarkantyúformák is. a török háborúskodás idején volt ottan temető.[10]

A gersei hétördögről már Czuczor Gergely, 1870-es években kiadott szólásgyűjteményes is megemlékezik. Így bizonyos, hogy országszerte ismert szövegről van szó.

Egyéb hagyományok, hiedelmek

 A húsvéti szentelt sonka és kalács maradékait nem dobták el, vigyáztak reá, hogy morzsa se hulljon le belőlük az asztalról. Gondosan elteszik, gyűjtik három napon keresztül, aztán tűzbe dobják, hogy semmise menjen belőle rossz helyre. (A húsvéti „szentűtt”-höz kapcsolóik a következő mondás. Ha valakinek nem jósolnak hosszú időt, még ma is mondják:”Na, ez sem eszik itt meg sok szentűttet!”P.GY.)

Karácsony előtti napon egy ruhába zabot tettek a régiek, egy kis kukoricát meg vékába, az asztalra kaszaküet tettek a ruha alá, egy ki küsót. Igy hagyták ott egész nap, karácsonyestén aztán odaadták a marháknak. Azt tartották, hogy Krisztus urunk a marhák ehülése mellett született és azért csinálták ezt, hogy a marhák is emlegessék ezt a szent napot és egész évben gonduljanak reá.

Karácsonykor három napon át az ünnepi szemetet egy vékába tették. Karácsony után az egészet a tyukoknak szórták ki a kertbe, hogy egész évben hasznot hozzanak.

Karácsony  szentestéjén vöröshagymát 12 felé vágnak és mindegyik szeletre egyformán sót tesznek. Az egyik szelet átnedvesedik reggelre, a másik szárazon marad. Mindegyik mellé egy cédulát tesznek, hogy melyik hónapot jelenti. A nedves szelet azt jelenti, hogy az a hónap esős lesz, a száraz azt jelenti, hogy nagyon meleg, vagy nagyon hideg.

Húshagyókedd estéjén meztelenül „körülhömbölögték[11]” régen a disznóólat hogy elkerülje a vész.

Ha elkezdett erednyi a jég, kidobták a kenyérsütő lapátot, hogy elálljon. Csak akkor állt el, ha valaki kidobta a kenyérsütő lapátot. Azt tartották, azért állt el. Ha nem dobott volna ki valaki egy lapátot, talán napokon át esett volna.”[12]

Egy időben a közeledő vihar „elé” is harangoztak. Vihart, jeget hozhattak a „gorboncás” diákok: No, de ki a gorboncás? „ollan tüskésborzonforma teszefoszán van fölőtözködve, nincs rajta rendes ruha. Legjobban csak viharban támad elő… sárkánykígyón lovagol. A levegőbe röpül a sárkánykígyón, és ahol megy, ott nagy eső lesz.[13]” (bővebben: a „Való igaz volt” fejezetben) Szól hagyomány a „tátosokról is” meg a hol lángoló „durung,” hol lólábú ember képében megjelenő gonosz „lúdvércről” is...

Jövendölések:

„Adatközlő: Márton Ferenc 85 éves,…

Az ü apja megjövendölte, hogy lesz ollan üdő, hogy ollan szekér jár, hogy nem köll bele marha, aztán két keréken járnak majd a fiatalok, vasmadarak szállnak a levegőbe, olyan háboru lesz, hogy olat a világ nem látott, Hát meg is lett. Azt mondta, hogy a rablók meg a zsiványok most az erdőben laknak, de azokban az üdőkben hivatalt kapnak, mert elzavarják a királokat. Hát ő még azt is megérte, hogy ez mind bekövetkezett.”[14]„amikor ő[15]11 éves volt, Mátyás Bandi könyvből jövendölt… 60-70 év múlva üldözik a katalikusokat, a  plébánust elkergetik, nem kézzel varrnak, hanem géppel, a levegőben tudnak majd utazni.”[16]

 Falucsúfolók:

A két község lakói csúfolókat is mondtak egymásra:

„Karátföld régen nemesi község volt, nem fizettek adót, nem mentek robotba. Szegény nemesek voltak, maguk dolgoztak. A cigány is azzal csúfolta őket:

„Karátföldi nemes urak azon gondukoznak,

Befognak két macskát azon ganajoznak.”

A karátföldi gyerekek meg az kátozták a gersei gyerekeknek:

„Gerseiek vattok,

Szómalikba laktok.”[17]

 

De kedvesen megemlékeztek a helybeliek, a dobzós náraiakról, a hajdinát megúszó, murimájas pácsonyiakról, a pörösködő mizdaiakról, a kéményseprő elé harangozó telekesiekről, vagy a benzinkutat megsüvegelő csehiekről is. Telekesen volt, Karátföldre vonatkozó csúfolódó: „… a Sárvíz patak partján állta régi Kóbor-féle vízimalom… A vízimalom kereke, a forgása közben jellegzetes hangot adott. Mikor apálykor lassan nyikorogva vánszorgott: ka-rát-föld, –ka-rát-föld hangok hallatszottak. Bővíz idején, fürgén forogva azt kattogta: tiki-telekes, tiki-telekes.”    (Soós Gyula: Ad Futuram Memoriam kézirat 63.p.)

Népi gyógyászat:

E környéken is voltak a gyógynövények nyelvén beszélő emberek, de különösen asszonyok. A népi gyógyászat Kuminé nevével összefüggésben gyakran került elő.

„A gyöngye berekfalevél, meg a szederfalevél a kisebb pattanásokat kipusztitja. Ezeknek a leveleknek puha ragadós a lapja, rátapadnak a sebre. A térgyin keletkezett egy buborcsik, ojjan lett mind a tüzláng… a berekfa levele kisimitotta. /Berekfa = égerfa/

Zabszalmát, vizbe’ kö forranyi, a fájó testrész ollan nagy edénybe belehelyeznyi, hogy befödjë a forró víz. Ollan forrónak kö lenni, ahogy csak kiállja. Utána le kö fekünnyi. Naponta kétsze csináta egy horvátnádallai asszon eh hónapig. Ugy meggyógyút a hülése, hogy nem is emlékszik má rá.”[18]

„Péterbojtorján: gyomorfájásra való. A gyökerét meg köll mosni és meg köll főzni. Annak leve megint jó.

Farkasómafa: a hegyben terem. Nem fa. A levelével meg köll mosni a sebet, a levét, meg rá köll tenni. Kiszíjja a nedvességet a sebből.[19]

Gyógyított, a természet erejével Pizséné is: „Fokhagymás, zsíros ecetet meg kell forralni, aztán langyosan jó evvel a reumás testrészeket dörgűni[20].”

„A kelésre széles, vastag papsajt levelet rakott. A vérzést egérfarkú fűből kifacsart cseppekkel tudta elállítani. Köhögésre pettyes menta volt jó. A hársfavirág és bodza teát meghűléskor ittuk. A női bajokat, a fehérfolyást /petefészekgyulladás/ mályva és nadragulya levéből kifőzött oldattal gyógyította.” (Soós Gyula: Ad Futuram Memoriam kézirat 27.p.)


[1] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951. júlus 3. SM K-153. 7.p.

[2]Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951. júlus 3. SM K-153-I.3.p

[3] Mozsolics Amália: Való igaz volt. Vasvár. 1996. 112.p.

[4] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, Bodó Károly elmondása nyomán, 1951. júlus 3. SM K-153-I.2.p

[5] Gayer Gyuláné: A Szombathelyi Állami Közgazdasági Leányiskola Néprajz csoportjának pályázata, 1952. március 25.SM        K-198 XIII. füzet, Kovács Mária közlése.

[6] Haladás cscs.gyűjtése, 1943.05.09. NMBp. EA.21608 12.p.

[7] Vas cscs. Fecsek őrs gyűjtése, 1943.04.19. NMBp.21608 13-14.p.

[8] Domonkos János: A megszűnő vasvári járás népi szövegei NMBp. EA 16507 42.p.

[9] Domonkos János: A megszűnő vasvári járás népi szövegei NMBp. EA 16507 44.p.

[10] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951. júlus 3. SM K-153-I. 9.p.

[11] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951. júlus 3. SM K-153-I. 9.p.

[12] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951. júlus 3. SM K-153-I 4.p.

[13] Mozsolics Amália: Való igaz volt. Vasvár. 1996. 36.37.p.

[14] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951. júlus 3. SM K-153. 4.p

[15]  Horváth Imréné sz. Török „Lisztes” Nani 90 éves, 1951-ben.

[16] Dr. Dömötör Sándor: Vegyes néprajzi feljegyzések  NMBp. EA 2702. 3.p

[17] Dr. Dömötör Sándor: Vegyes néprajzi feljegyzések  NMBp. EA 2702. 1.p

[18]Dr. Dömötör Sándor: Vegyes néprajzi gyűjtés NMBp. EA 2445 7.p.

[19] Mozsolics Amália: Való igaz volt. Vasvár. 1996. 32.-33.p.

[20] Mozsolics Amália: Való igaz volt. Vasvár. 1996.66.p.

Mesék

„Mese a vasi, vasemberről

Egyszer egy katona elindult haza, szabadságra. Megesteledett. Bement egy erdőszéli házba szállást kérni, de csak egy öregasszony volt a házban. Azt mondta neki az öregasszony, hogy kap szállást, de van a kútban egy vasember s azzal meg kell neki birkózni. Gondolta magában a katona, ha hetvenhét lelke is van annak a vasembernek, akkor is elbánik vele, de már csak szeretné látni  azt a vasembert, ezért az asszony odavezette a kúthoz. A keze úgy megnyúlt, hogy pontosan le tudta tenni a kút fenekére. Mihelyt leért a kútba, egyszeriben elébe állott a vasember és azt mondta:mit akarsz? Volt ott három kád arany, három kád ezüst, de a kutban csak egy kis halovány gyertya égett. Gondolta magában, ha ő azt a gyertyát eloltja, meg tud birkózni a vasemberrel. Amint elfújta a gyertyát, körülötte nagy sötétség támadt, de a vasembernek híre-nyoma se akadt. Gondolta, meggyújtja a gyertyát és megnézi mi történt. Mihelyt a gyertyát meggyújtotta, egyszerre ismét ott termett előtte a vasember. Szemét rámeresztve így szólt: Mit akarsz? Erre nagyom megijedt és ijedtében elfújta a gyertyát. Erre a vasember azonnal eltűnt, mert a vasembernek a gyertya volt a lelke. De előbb azt mondta neki: Na, megállj, majd, harmadszor ráfizetsz!

Ekkor a vasember azonnal eltűnt és magában maradt a sötétségben. Azon gondolkodott, ha ebből a három kád aranyból vihetne magával, milyen gazdag ember lehetne. Közben elszunnyadt a kádak mellett. Azt vette észre, hogy világosság hatol be a kút száján.  Bekövetkezett a reggel. A gyertyát zsebrevágta és minden zsebét telerakta arannyal, ezüsttel. Egyszer csak azt vette észre, az öreganyó kezei nyúlnak le érte a kútba. Pár perc alatt már fönn is volt a kútból. Még csak akkor lepődött meg, amikor jobban megnézte a ronda vénasszonyt. Úgy nézett ki, mint valami boszorkány. Az öregasszony azt mondta neki:

-                     Menj az istállóba, ott találsz három rossz lovat, akik már három éve nem ettek. Etesd meg őket, nagyon szépen bánj velük, mert valamelyikkel gorombán bánsz, életeddel fogsz érte  lakolni. Amint a lovakat eteti, a legszélső, a leggörhesebb egyszer csak megszólal: Kedves gazdám, szabadíts te meg engem, én is megszabadítlak téged. Én is ilyen derék fiatalember voltam, de ez a vén boszorkány átvarázsolt engem, táltos paripává. Hát, kedves gazdám, van itt a fülemben egy cédula. Vedd csak ki és olvasd el, ami rajta van, oldjál el engem innét, ülj fel a hátamra s repülünk, mint a vihar. Hamarosan már túl voltak az üveghegyen. Odahaza az egyik paripa dühöngeni kezdett, nagyon zörgette a jászlat. Erre kimegy a boszorkány és lássa, hogy a legjobb táltos csikója nincsen meg. Hamarosan felurott ő is az egyik csikóra és nekiállt vágtatni utánuk. Éppen egy dobásnyira voltak egymástól, amikor átlépték a boszorkány országa határát és a boszorkánynak mérgesen vissza kellett fordulnia. Ők pedig egyenesen mentek Tündérországba. És ott a paripa megrázkódott és derék fiatalemberré változott. Mindketten beleszerettek a tündérkirályné lányaiba és elvették őket feleségül. Úgy történt, hogy egyik éjjel a lámpából kiégett az olaj. Eszébe jutott, hogy van egy darab gyertyája a csomagja között. Mihelyt meggyújtotta a gyertyát, azonnal megjelent előtte a vasember és mérgesen ránézett a királykisasszonyra és rákiáltott: - Mit kívánsz! A királykisasszony ijedtében azt mondta, csak az uramat vidd el. Ekkor a vasember megragadta az urát és egyenesen nyargalt vele a Pokolország felé. Mihelyt beértek a pokolba,egyszerre nagy vasbakancsot húztak a lábára és azt mondták neki, még a bakancs el nem szakad, itt kell neki maradni. Hamarosan körülnézett a pokolban és talált a sarokban egy vásott vasreszelőt. Neki állt és titokban mindig reszelte a vasbakancs talpát, míg végre hetvenhét évre sikerült neki kilukasztani a vasbakancs talpát és akkor jelentkezett a vasembernél. A vasember azt mondta neki: Menj. Szabadlábra eresztelek, de ezután ne próbál vasemberrel kikezdeni. Amint kijött a pokol kapujából, egy gyönyörű, gyümölcsös áléra ért rá. Nagyon meg volt éhezve és gondolta, lesz ami lesz, eszik a szép almákból. Négyet leszakasztott. Hármat eltett belőle a tarisznyájába, a negyedike pedig, elkezdte jó étvággyal enni. Amint az utolsó falatot lenyelte, két hatalmas szarv nőtt a fejére. Hát, bizony, nagyon elszomorodott. Törte a fejét, mi lesz most. A világ csúfjára nem megy haza; nem kell a királykisasszonynak. Amint tovább haladt az álé mentén, olyan szép körték voltak a fán, hogy a nyála csorgott értük. Gondolta, most már mindegy, megpróbálja eszik ebből is. De a tarisznyáját már telepakolta ezzel is. Amint lenyelte az utolsó falat körtét, hatalmas ormány nőtt az orrára. Hát, gondolta, ő bizony így nem megy haza, hogy őt az ormányánál fogva vezessék. Hát, elindult más irányba. Amint mendegél, hát ott a fákon olyan gyönyörű szép szilva volt, mint kék szivárvány. Gondolta, eszik ebből is, talán meghal tőle és nem kell neki világ csúfjának lenni. Hát, amint megeszik egy szem szilvát, azonnal eltűnik a szarv meg az ormány a fejéről és még százszor szebb lett, mint annak előtte. Akkor még tömött pár szemet a tarisznyájába a szilvából és örömmel indult a hazafelé vezető úton. Nagyon örült. Gondolta, ilyen szépen majd kelleni fog a királykisasszonynak.

Nagyon meglepődött, amikor hazaért és hallotta, hogy a királykisasszony menyasszony. Gondolta, most majd elbánik vele. Megbosszulja, hogy elvitette a vasemberrel. Fogta magát, ami a tarisznyájában volt alma, meg körte, abból rakott a királykisasszony ablakába. Hát, amint a királykisasszony az ablakon ki akart nézni, meglássa a csodaszép gyümölcsöket. Neki is fogott, megette az utolsó falatig. Hanem amikor az utolsó falatot megette,, egy hatalmas szarv nőtt neki a fejére és földet érő ormánya. Erre a vőlegény otthagyta és árva maradt a királykisasszony. Akkor kihirdették mindenfelé az országban, hogy aki a királykisasszonyról le tudja venni a csúnyaságot, ahhoz megy feleségül. ” Jöttek az emberek, de senki sem tudta levenni. Egyszer csak elment hozzá a régi ura, hogy ő majd meg tudja gyógyítani a királykisasszonyt. Adott neki abból a szilvából. A királykisasszony a szilvát megette, és százszor szebb lett, mint volt annak előtte. Ekkor nagyon megszerették egymást és megfogadták, hogy hűek maradnak egymáshoz utolsó percükig. És máig is élnek, ha meg nem haltak. ”

                                                                                                                                                               (Soós Gyula: Ad Futuram Memoriam kézirat 66.-70.p.)

 

A család életének nagy napjai

 

Külön részt érdemelnek a családi élet nagy fordulói: a keresztelő, a lakodalom, a temetés és az ezeket körülvevő szokások.

Keresztelő

A születések legtöbbje otthon zajlott. Kórházi, orvos levezette szüléseket nem is ismerték. A falu bábaasszonya és a rokonok segítettek a szülés levezetésében. A szülők ragaszkodtak a kereszteléshez. Ehhez már e gyermek megszületése előtt keresztszülőket kértek fel. A keresztszülő alapvető feladata, a keresztelési szertartáson való részvétellel nem merült ki. A továbbiakban tiszte volt figyelemmel kísérni keresztgyereke életét, ajándékot adni neki jeles ünnepeken, tanácsot adni válaszutakon. Nos, a keresztelést követően paszitát rendeztek, bár ennek mérete és jelentősége nem vetekedhetett a göcseji, illetve az őrségi pasziták szabott ételsorú ünnepeivel. Elterjedtebb volt a komakosár szokása. A hagyomány szerint a szülést követő egy héten keresztül vitték a szülésen túljutott, gyerekágyas asszonynak a tápanyagban dús, erősítő ételeket (húslevest, főtt húst, tésztaféléket). 

Lakodalom

 

Hosszú, szabott események sorozatának befejezése volt a házasságkötés és az azt követő lakodalom. A párválasztás alapja a legritkább esetben volt a kölcsönös vonzalom, a szerelem. Szerző asszonyok közvetítették a „partikat”. Inkább a vagyon, a föld szerzésének módja volt a házasságkötés. A legény a kérővel/kérőkkel ment a lányos házhoz. Ha sikeres volt a leánykérés, ők lettek a tanuk. Nem sokkal később a lány szülei mentek el a fiú házához, megbizonyosodni, hogy jó helyre kerül a lányuk. Ez volt a háztűznéző. Ezek után megtörtént a kézfogó. Egészen a XIX. –század végéig nem jegygyűrűvel, hanem jegykendővel történt az eljegyzés. Ekkor írták meg a móring-levelet. Ezzel biztosították azt, hogy az egyik házastárs halála esetén a másik nem jut koldusbotra. A jegyespárt a templomban három egymást követő vasárnapon kihirdették. Korábban ritka volt a nagy lakodalom. A szűkös körülmények nem engedték a duhaj mulatozást. „Régen a lakodalom nem volt parádé.  A legénynél kapták a vacsorát, a lánynál meg az ebédet:

A vöfél kezdte:

Gersében végig muzsikálnak,

Jó kedve van széles e világnak,

Megtanultam a gyulai táncot,

Kijért megkegyelmeznek a lányok.

(Összekapcsolódva, sétálósan mentek, aztán forogtak, ez volt a gyulai tánc.) A lakodalomban sokat tréfáltak. A menyasszony kihúzós fiókos ládát kapott, benne 1-2 ruhát, meg keves fehérnemüt. Inkább pénzt adtak, hogy tehenet vegyen.

 A menyasszony énekes szövege volt:

„Itóka, pityóka, ripityóka,

Szerelmes vagyok egy ifiurba.

Megölelném, megcsókolnám, de nem lehet,

Hunnyák be gyorsan szemeiket!

A vőlegény szövege:

Kiskertemben kinyílott a tulipán

Odajártam minden egyes délután.

De nem azér a szép rózsáér

Szomszédasszony szép, piros lányáért”[1]

Később „megnőttek” a lagzik. Ezidőtájt duda, furulya és citeraszóra táncoltak. „Az én fiatal üdőmbe lengyelke, söprütánc, sujsztertánc rejcpolka voltak a divatos táncok.”[2]A cigányzene a csak a XIX. század vége felé terjedt el. A hófehér, mirtuszkoszorús, fátylas menyasszonyi ruha is az utóbbi egy-másfél század divatja volt. Előbb a mennyasszony saját kezűleg varrt ruhát viselt, ami nem, hogy fehér nem volt, de adott esetben még egyszínű sem. Mennyasszonyi koszorú volt, úgynevezett „gyöngykoszorú” korábban egyszerű, maguk fonta virágkoszorú. Maga az esküvő sokáig a templomban volt, hisz a polgári házasságkötés az 1890-as évek közepe óta kötelező. Következett a lakodalmi vacsora. Ennek szabott rendje volt, melyet a vőfély vezetett le. Hagyományos ételek: húsleves, főtt hús tormával, vagy paradicsommártással, tyúk aprólék hajdinakásával, húsos káposzta, rétesek, perec, kuglihop (kuglóf), pecsenyék, hurka. Az idők során a káposzta ki, a fasírozott bekerült az ételsorba. Nagyobb lakodalmakban, tehetősebb családoknál akár disznóvágás is megelőzhette a lakodalmat. Magát, a nagy sütés-főzést már napokkal a lagzi előtt elkezdték. A főzés korábban az udvaron készített tűzhelyen kotlában, vagy üstökben történt. Minden faluban ismertek voltak azok a főzőasszonyok, akik a lagzit „kifőzték”. Segítségül több meghívott segítő, „forgódó” sürgölődött a konyhában. A lagzi, akár, a következő nap délig tartott. Ezután az ifjú asszony elindult a férj házához. Ekkor vitték át a mennyasszony kelengyéjét a férj házához.

 

Temetés

A halálra készülődőhöz papot hívtak, aki lelki vígasszal, gyónás utáni feloldozással, szent ostyával, majd, ha annak az ideje elkövetkezett, az utolsó kenettel is ellátta a haldoklót. Amikor a halál bekövetkezett, a tükröket letakarták, ahol volt, az ingaórákat megállították. A megholtat hozzáértők megmosdatták, ha férfi volt, meg is borotválták. Általában, kedvenc ruháját adták rá. Az ujjakat, mindenkor összefűzték, imához. Az ilyen módon útra készített testet a koporsóba tették. A halottkém vizsgálata után kiharangozták a halottat. A harangozás, amíg nem automata vette át ezt a feladatot, másképp szólt, ha férfi, ha nő volt az elhunyt. Ha férfi volt a megboldogult, akkor előbb a nagyharang szólal meg, és ehhez kapcsolódott a lélekharang. Ha nőt temettek, akkor előbb a lélekharang szólt, majd ehhez csatlakozott a később megszólaló nagyharang. A lélekharang szólt ettől kezdve délelőtt 10-kor és délután 4-kor. A halottat a szobában ravatalozták fel. Itt virrasztottak a hátramaradottak, családtagok, rokonok, közeli ismerősök. Ez a virrasztás eltartott a temetésig. A temetést a régi időkben csak kézzel végezték. Virág, koszorú nem volt szokásban. A fejfák fából készültek. A koporsót végigvitték az utcán. Eredetileg a családhoz vagy az elhunythoz közelállók vitték a koporsót. A keresztet általában valamelyik komája vitte a koporsó előtt. A temetés után halotti tor vette kezdetét. Ez a kis harapnivalóktól a csaknem lagziig terjedő választékkal került megrendezésre. Itt a beszédtémák már köznapiak. A búcsúzás helye a temető volt. Temető mindkét faluban volt. Gersén két temetőről is tudunk.  Az egyik a ma is működő, a Szabadság utca végén, a másik, ami már a legkorábbi térképeken is látható, a mai Honvéd utcában található. A gersei temetőbe temették Szálláshely halottait is. Egy harmadik, a legkorábbi, valószínűleg a templom körül volt. A karátföldi temető, az eddigi adatok alapján, a jelenlegi helyén található, mióta megvan, bár akkor még a faluba bevezető út mentén feküdt.


[1] Dömötör Sándor: Vegyes néprajzi feljegyzések  NMBp. EA 2702. 3.p

[2] Dr. Dömötör Sándor: Vegyes néprajzi gyűjtés NMBp. EA 2445 8.p.

vissza a Mozaikképek oldalra