Falunk képe régebben:
Ha körülnéznénk az egyesítés korabeli Gersekaráton, nem biztos, hogy ráismernénk a falura, amelyben, ma, élünk.
A „postaút” két oldalán jórészt vertfalú, „egyvégtébe” épített házak álltak, fehérre meszelt falakkal, zsupp tetővel.
Néhány ház bejáratánál „kódisállás” is volt.
A vertfalú házakat, a XIX. század elejétől „mórozásos” technikával, azaz szárított téglából épített házak kezdték felváltani. A XX. század elejétől több ház főfalait építették már égetett téglákból.
Jellegzetes volt a deszkával fedett oromzatok festett mintákkal való díszítése. Leginkább szív, kereszt, kehely,orsó alakúak voltak a kifűrészelt nyílások. A temperával, földfestékkel felvitt díszítések, leginkább pontozásos, szív, füles edény, rozmaring, madarak alakját mutatták. Ilyen díszítet ház volt, Gersén, a mai Béke utca 27.számú ház, lebontásáig. Ezt a házat, 1884-ben építették.
A gyerekek nyaranta „őröznyi” azaz állatot őrizni jártak a környékbeli legelőkre.
A játékaik is szabad térre valók voltak. Legismertebb játékok a nemzetes, a pilickázás, vagy más néven a bigézés. Iskolai tízpercekben „arasztozás”, a fogózás volt a divat. Az iskolában is ezek a játékok folytak az óraközi szünetekben, bár több jegyzőkönyv és leírás tanúsítja, hogy az iskolák udvara eléggé szűkös volt.
A pilickázást (bigézést) egyénileg és csoportosan is játszhatták. Az ütő játékos a két végén hegyesre kifaragott, kb 10-15 cm-es ágdarabot egy ütőfával, 6 kb.80-90 centis, mogyorófa bottal úgy ütötte meg, hogy a kis fadarab a „pilicka” vagy „bige” az ütés helyétől minél messzebbre essen le. A magasabb ütéshez a 3-2 ujjnyi széles lyuk szélére , hegyével rakták le a pilickát. Ha azt sikerült jól eltalálni az ütőfával, a pilicka jó messzire repült.
Méta: Két azonos számú csapat játszhatja. Az egyik csapat (3.) az ütők, a másik,(4.) a kapók csapata. A dobó játékos (2.) a labdát feldobja s azt az ütő játékos (1.) megpróbálja elütni, a játéktéren (B+C) belülre. Amíg a kapók ( a pirosak) a labdát el nem kapják, az ütő(1.) elszalad a „tilos” (C.) vonalán túlra, majd onnan vissza. Az ütő csapat ( a kékek) addig folytathatja a pontgyűjtést, amíg egyik tagját a kapók az elkapott labdával ki nem dobják. Ekkor csere következik. Az eddigi kapó csapat kezd pontgyűjtésbe, mint ütő. A méta más változatában a tilos terület (C.) kör alakú és a kapó terület közepén van.
Nemzetes: A játékosok választanak egy-egy ország vagy nép nevet. Körben állnak. A kezdő feldobja a labdát s közben elkiáltja az egyik nemzet/ország nevét. Aki a nevét hallja, igyekszik elkapni a labdát. A többiek szertefutnak. Amikor a labdát elkapja, a megnevezett kiáltja: „Állj!”. Minden futó megáll, ahol van. A megnevezett a labdával megpróbálja kidobni a többiek közül valamelyiket. Ha meg, dobja, az kiesik. A sikeres dobó lesz a feldobó. (Megegyezés szerint a dobó az elkapás helyétől dob vagy tehet 1-3 lépést.)
Népviselet, ami csak környékünkre jellemző, nem maradt fenn. Munkában a férfiak kötényt viseltek. Fedetlen fejjel sem munka közben, sem ünnepen nem mentek ki a házból. Az asszonyok kendőt viseltek. A gyerekek, nyáron mezítláb jártak. „A Kemenes déli részén, az úgynevezett Hegyháton… a tarkaságot nagyrészt a szürkeség váltja föl. A barna és fekete szín mellett túlnyomóan a szürke szín uralkodik a férfiak viseletében… Karátföldön barna a férfiak ruhája. … A Hegyháton általánosan a rikító szín, a piros és a piros-tarka dívik; közben több helyen a sötétkék az uralkodó.”[1] "Régi, ráncos körülszoknyát hordott, mint a többi szegény asszony. Bőszoknyát viselt, nem ám olyan szűket, mint amilyet most hordanak, hogy megfeszül az asszonyok s..én, meg a térdük kilátszik. Alul vászonszoknya volt rajta. Föstőkék ruhába járt. Régi módi szerint volt a viselete: fekete nyakbavaló pirosvirágos kendőt tett a vállára. a cifra réklit bekötötte a ráncos szoknyájába. Legtöbbször papucs vagy csizma volt rajta… Mikor templomba ment…legtöbbször feketébe öltözködött, bokros ümögujj volt rajta; a széle pirossal kivarrva. Fején a kendő macukásan volt megkötve." - ez a leírás a legendás Kuminé ruházatát írta le, Mozsolics Amália "Való igaz volt" című könyvében.
Érdekesség, hogy egyes elmondások szerint, a gersei kocsmában volt egy „karátföldi szoba”. Egyes visszaemlékezők szerint, ide csak a Karátföldről érkezett vendégeket engedték be és szolgálták ki, hogy megakadályozzák a könnyen elfajuló vitákat, a helybeliekkel.
A táplálkozás alapja a köles és a hajdina volt. Ezt kása formájában fogyasztották. Hajdinával töltöttek véres hurkát is, a legutóbbi időkig. A kukorica és a burgonya elterjedésével ezek háttérbe szorultak. Gyakran fogyasztottak vadgyümölcsöt, gombát.[2] Ez utóbbi mennyisége akkora volt, hogy még a helyi Urbáriumban meghatározottak mellett a gomba beadásának kötelezettsége is volt a gersei jobbágyoknak. Nagyarányú volt a tejtermékek fogyasztása. Gabonaként elsősorban a rozs és csak ez után a búza volt a táplálkozás alapja.
Jellemző ételek voltak: kukoricakása, búzamálé, dödölle, kukorica gánica, tejfölös vargányaleves, kerekrépa-főzelék.[3]
Dödölle, ahogy a Mama szokta:
„Hozzávalók: 10 közepes nagyságú krumpli, másfél bögre liszt, két nagy kanál zsír, 1 fej vöröshagyma, só
A krumplit megtisztítva, kockákra vágva feltesszük főni, annyi sós vízben, amennyi ellepi. Puhára főzzük. Fakanállal vagy krumplitörővel levében összetörjük. Közben, lisztet pirítunk zsemleszínűre. Ezt az összetört krumplihoz adjuk. Állandó kevergetés közben a lisztet beledolgozzuk. A sparhelt szélén még, kb. 5 percig dagasztjuk. Hagymát karikára vágjuk, megpirítjuk. A tésztát zsírozott kanállal beleszaggatjuk a tepsibe és megsütjük. Tejföllel, salátával fogyasztjuk.[4]”
Krumplimálé:
„10 nagyobb burgonya, ½ liter aludttej, 14-15 evőkanál liszt, 2 tojásnyi zsír, 5-6 evőkanál tejföl, só
A burgonyát megmossuk, meghámozzuk, és tormareszelőn lereszeljük. A lereszelt burgonyát leszűrjük. A reszeléket aludttejben gyorsan elkeverjük, hogy ne barnuljon meg. Hozzáadjuk a lisztet, a sót, jól összekeverjük. Erősen kizsírozott tepsibe öntjük. A tepsiben arányosan elosztjuk a keveréket, és a megmaradt zsírban elkevert tejföllel meglocsoljuk. Forró sütöben pirosra sütjük.”[5]
Kukoricagánica:
½ kg kukoricaliszt, 1 liter tej, tojásnyi zsír, só
A kukoricalisztet egy ép zománcú lábasba tesszük. Folytonosan keverve pirítsuk meg. Amikor már sötétsárga színű, engedjük föl gyengén sózott, forró vízzel ( kb. ½ liter), és kanállal aprítsuk el. Forró zsírral locsoljuk meg és addig keverjük, amíg apró nem lesz. Forralt tejjel fogyasztják. Aki szereti, hideg tejjel is fogyaszthatja. Csak annyit öntsünk le tejjel, amennyit azonnal elfogyasztunk. Régen, téli étel volt.”[6]
Kenyérsütés:
A kenyér sütését megelőző nap, délután 2-3 órakor a kovászt meg kell áztatni. Ha komlós kovász használunk, akkor a kovászt többször meg kell keverni és sűrű szőrszitán átszűrni. Az átszűrt lével keverjük a kovászt…. A lisztet dagasztóteknőbe szitáljuk. A liszt nagyobbik felét a teknő egyik felébe húzzuk, a kisebb részét a másikba. A kevesebb mennyiségű lisztbe öntjük a kovászt, és annyi liszttel keverjük össze, hogy nehezen keverhető, simára kidolgozott legyen. A kovászkanalat kivesszük, és a kovászfát keresztbe tesszük. Az egész teknőt letakarjuk kenyérruhával. A kovász fölé még egy nagy párnát is teszünk. Így hagyjuk reggelig pihenni. A kovásznak nem szabad megfázni! (Este 8-9 körül meg kell keverni.) Reggel 6 körül kell dagasztani. Elkészítjük a langyos, sós vizet, mennyisége attól függ, mennyi kenyeret akarunk sütni. A langyos víz felét a kovászra öntjük, és a lisztet hozzákeverjük, elkezdjük a dagasztást…. A tésztának közepes keménységűnek kell lenni. Dagasztás közben, ha a tészta híg lenne , lisztet, ha keményebb, akkor sós vizet adunk hozzá. és mindaddig dagasztjuk, míg a tészta kezünktől és a teknőtől kezd elválni. Akkor a tésztát, lisztes kézzel, felébe hajtjuk. Liszttel gyengén megszórjuk és letakarjuk, hogy most a tészta együtt keljen meg. Legalább 2 óráig kell meleg helyen keleszteni. Ha a kenyértészta megkelt, a kemencében előre elkészített fát meg kell gyújtani. A szakajtóba tiszta szakajtóruhát teszünk, és a tésztából nagyobb cipókat, 2-3 kilogrammosokat formálunk, kigyúrjuk, szakajtóba rakjuk. Erre az időre a kemencében tűznek kell égnie. A szakajtóban a kenyereket letakarjuk és még egy fél óráig kelni hagyjuk. Közben a kemencéből a parazsat kihúzzuk, kipemeteljük. A szakajtóból a kenyereket a sütőlapátra borítjuk, langyos vízzel gyorsan meg mosdatjuk és a kemencében egymás mellé sorba rakjuk. A kemenceajtó és a huzatot elzárjuk és a kenyeret kb. 2 óráig sütjük. Ha megsült kiszedjük, ismét megmosdatjuk és pár percre visszatesszük. Amikor kiszedjük, az alját tollseprővel leseperjük, és egy letakart párnára aljával fölfelé fektetjük mindaddig, amíg ki nem hűl. Utána tegyük a kenyértartóba.”[7]
[1] Dr. Borovszky : Vas vármegye Budapest, 1989. Dovin Művészeti Kft. 370.-371. p.
[2] Gersekarát története - kézirat-17.p
[3] Gersekarát története - kézirat-18.p.
[4] Pintérné Nagy Éva elmondása alapján, 2006. április 2.
[5] Ábrahám Gézáné: Vasi, zalai parasztételek Mezőgazdasági kiadó, Bp. 1987. 113.p.
[6] Ábrahám Gézáné: Vasi, zalai parasztételek Mezőgazdasági kiadó, Bp. 1987. 56.p.
[7] Ábrahám Gézáné: Vasi, zalai parasztételek Mezőgazdasági kiadó, Bp. 1987.107.-108.p
Népviselet, ami csak környékünkre jellemző, nem maradt fenn. Munkában a férfiak kötényt viseltek. Fedetlen fejjel sem munka közben, sem ünnepen nem mentek ki a házból. Az asszonyok kendőt viseltek. A gyerekek, nyáron mezítláb jártak. „A Kemenes déli részén, az úgynevezett Hegyháton… a tarkaságot nagyrészt a szürkeség váltja föl. A barna és fekete szín mellett túlnyomóan a szürke szín uralkodik a férfiak viseletében… Karátföldön barna a férfiak ruhája. … A Hegyháton általánosan a rikító szín, a piros és a piros-tarka dívik; közben több helyen a sötétkék az uralkodó.”[12] Más elmondás alapján, egy későbbi korban: "Fehér harisnya vagy térdzokni, fekete cipő, a szegényeknek egész, a gazdagoknak félcipő, rakott szoknya és fehér blúz. A kislányoknak (1-6) dingli ruha buggyos ujjal, húzott aljjal és kerek, fehér köténykével. Az asszonyoknak pruszlik (blúz), hosszú, bokáig érő szoknyájuk volt."- mondtra el unokájának, Dórinak, Hábencius Ferencné, Telekesen.
(Hang-Kép tár, riportalanyok képei 495.jpg és 489.jpg)
Érdekesség, hogy a gersei kocsmában volt egy „karátföldi szoba”. Egyes visszaemlékezők szerint, ide csak a Karátföldről érkezett vendégeket engedték be és szolgálták ki, hogy megakadályozzák a könnyen elfajuló vitákat, a helybeliekkel.
A táplálkozás alapja a köles és a hajdina volt. Ezt kása formájában fogyasztották. A kukorica és a burgonya elterjedésével ezek háttérbe szorultak. Gyakran fogyasztottak vadgyümölcsöt, gombát.[13] Ez utóbbi mennyisége akkora volt, hogy még a helyi Urbáriumban meghatározottak mellett a gomba beadásának kötelezettsége is volt a gersei jobbágyoknak. Nagyarányú volt a tejtermékek fogyasztása.
Jellemző ételek voltak: kukoricakása, búzamálé, dödölle, kukorica gánica, tejfölös vargányaleves, kerekrépa-főzelék.[14]
A hagyományos bortermő vidékeken, „a hegyben”, ami Karátföldön a Karátföldi-, Gersén, a Mihályfai-hegyet jelenti, szigorú szabályok szerint folyhatott a munka. Például: A Karátföldi hegyben, a szombat déli harangszó után még munkával foglalatoskodót, pénzbüntetésre ítélte a hegybíró. A Mihályfai-hegyben, a szőlőlopáson érteket a hegyi kalodába kellett zárni. De volt törvény a megye (a hegyet körülvevő sövény) rendben tartásáról is. A Mihályfai-hegy Hegytörvényét, 1727.április 22-én hirdette ki Festetics Kristóf. Az „Articulus” megfogalmazója Zrinovics István, gersei iskolamester volt.[15]
Érdekesség, hogy mind Gersének, mind Karátföldnek megvolt a maga boszorkánya. Gersén, Kuminé azaz Kumi Andorné, Karátföldön pedig „Pizséné”. Mindkettő valós személy volt. A helyiek félelme, tudatlansága, esetleg irigysége ruházta fel őket boszorkányos tulajdonságokkal. Alakjuk köré szólások, mondák fűződtek. (Pizséné Gersén élte le életét, de karátföldi születésű volt.)
Ebben a pontban a 2005/2006-os tanévben, az iskola 6. osztályába járó, és ott "Hon- és népismeret"-et tanuló gyerekek gyűjtötték össze azokat a, sokszor évszázados hagyományokat, amelyek fellehetők voltak még. A tanulók neve a gyűjtött anyaghoz kapcsolódó lábjegyzetekben olvasható, a gyűjtés dátumával és a szokást elmondók nevével együtt. Köszönöm munkájukat!
[12] Dr. Borovszky : Vas vármegye Budapest, 1989. Dovin Művészeti Kft. 370.-371. p.
[13] Gersekarát története - kézirat-17.p
[14] Gersekarát története - kézirat-18.p.
[15] Gersekarát története - kézirat-7.p.
Vissza a Helytörténeti segédlet oldalra
