Jeles napokat ünnepeltek a maguk módján errefelé. A húshagyó keddi „mucerkálás”, a december 13-i Luca-naphoz kapcsolódó „lucázás”, a betlehemezés, az aprószenteki korbácsolás vagy akár a szüreti felvonulások, máig is élő szokása. A "mucerkálás" vagy "macserkázás" idején a maskarák /lányruhás fiúk illetve fiúruhás lányok/ járták a házakat. No, de nézzük végig, mi mit jelent!
Szüreti felvonulás:
A szüret után, annak ünnepélyes zárásaként megrendezett, vidám, utcai felvonulás. Legelőbb lovasok jöttek, majd az első feldíszített szekéren a kisbíró. Ő kidobolta a falu híreit, szövegével, tréfásan megcsipkedve a lakókat. A vadászok követték a kisbírót. Ezután érkezett a lakodalmas szekér. A menyasszony, a vőlegény, a vőfély a koszorúslányok vidáman nótáztak. Magyar ruhás lányok és legények ropták a táncot. A kovács egy üllőn adta hozzá a ritmust. Következett a borbély. A menet végén a cigányvajda é a purdék utaztak. A cigányasszony kártyát vetett, jósolt. többiek kéregettek és bekenték az útba eső kilincseket és idegenek arcát kocsikenőccsel. Közben szőlőt gyűjtögettek, kaptak. A felvonulás vége egy bál volt. Itt elfogyasztották a kapott süteményeket, szőlőt miegymást.[1]
Lucázás:
„Luca napja a tilalom napja volt. Tilos volt tüzet rakni, varrni, mert „büntetésből bevarrják a tyúkok tojókáját”, tilos volt fonni, szőni, mert Luca összekeveri a fonalat, kócot tesz annak az esze helyére, aki ezt a vétséget elkövette.”[2]
„Luca napján a fiúk szalmaköteggel a hónuk alatt elindultak lucázni. Jókívánságokat mondtak a ház lakóinak.
„Luca Luca kitty-kotty,
tojjanak a tiktyok, luggyok!
Annyi kóbászuk lëgyën,
hogy kerittést lehessen fonnyi!
Annyi csibéjük lëgyën,
mint égën a csillag!
Annyi zsirgyuk lëgyën, mint kutba’ a víz!”[3]
Amikor végeztek, a szalmacsutakból hagytak ott a gazdaasszonynak, hogy a tyúkólba tegye és szerencsét hozzon. A lucázó gyerekek aszalt gyümölcsöt, almát kaptak jutalmul. Ha nem engedték lucázni őket, akkor átokkal sújtották a házat:
„Egy csibéje legyen, az is vak legyen!”
Ezen a napon álltak neki a Luca-naptár felírását, mellyel az időjárást jósolták. Volt aki hagymakalendáriumot is készített. 12 hagymaburkot tettek sorba, sót tettek beléjük. Amelyik reggel nedves lett, az a hónap csapadékos lesz.”[4]
Luca-széke készítés is szokásban volt errefelé. „December 13-án a férfiak elkezdik a Luca-széket. Minden nap, csak egy dolgot készíthetnek. Minden nap más fából készült… Ekkor az asszonyok nem dolgoztak. Szentestéig el kellett készülni a széket. Mikor Szentestén eljött, az emberek az éjféli misére mentek, a férfiak ráültek a székre és megláthatták az asszonyok között ki boszorkány volt. Mielőtt elindultak a misére mákot raktak a zsebükbe. És hazaértek a mise után bedobták a kemencébe a széket. Mert, ha nem, akkor a hátán törik szét / a férfinak/ a boszorkányok.”[5]
Betlehemezés
A karácsonyt megelőző héten kis gyerekcsoportok járják Karátföld és Gerse utcáit. Öreg pásztor, királyok, Mária a kisdeddel. Ahová bemennek, eljátsszák a szenteste rövid történetét.
Álljon itt az egyik szövegváltozat!
Angyal: Ne féljetek emberek! Nagy örömet hirdetek! mert kisgyermek született Betlehembe!
Ő az akit vártatok, kit mindenki áhított. Békét oszt közöttetek s a világ királya lesz: Jézus a neve.
Pásztorok: Keljünk fel tehát, lássunk egy csodát! Menjünk el imádni az isten fiát!
Mária: Szememen a könny a fátyol, kicsi fiam biztos fázol. Nincsen bölcsőd, csak a jászol, szememen a könny a fátyol.
Pásztorok: Adjon isten szép jó estét! Köszöntjük a kisdedecskét!
I. Pásztor: Annyit mondok én tinektek, minden kisded nagy ígéret!
II. Pásztor: Fejünket mi is meghajtjuk, s ajándékunkat átadjuk, hoztunk sajtot, vajat, tejet s örömünket hoztuk neked!
Ének: A kisjézus megszületett örvendjünk
Elküldötte ő szent fiát érettünk.
Betlehembe fekszik rongyos jászolba,
azért van oly fényesség a városba’![1]
Korbácsolás:
A december 28-i, azaz "aprószentek"-i korbácsolás az ősi rontástörő ráolvasások máig is fennmaradt szokása. Ennek hagyományos szövege a következő volt:
„ Hálá Istën, megértük aprószentëk napját,
Aggya a jó Isten, hohy még mëgérhessük sok-sok évën át, erőben egésségben!
Friss légy, egésséges légy, kelésës në légy, ebbe’ az uj esztendőbe’!
Borér’ künnek vizér’ mennyé, vizér’ künnek, borér’ mennyé,
Uccának künnek, kertnek /teleknek (kert alatt) mennyé,
kertnek/teleknek künnek uccának mennyé!”[6]
Egy a sok névnap közül, de népszerűségében vetekedett a Jánossal. Külön köszöntőket mondtak az ünnepelteknek.
„Eljöttem én jó regg’be, jó regg’be,
István köszöntőre.
István légy egészségbe’,
Hogy megértük napodat szép felvirágzásodat
Áldjad Krisztusod, Jézusod, szép felvirradásodat
Köszöntlek! Légy egészségbe’!
István légy egészséges![1]”
[1] Domonkos János: A megszűnő vasvári járás népi szövegei. 1969. 58 p. 2 mell. NMBp.. EA. EA-16507 26.p
Fűzfavesszőból, nyolcfonatú korbácsot kellett készíteni. Ezzel szabadott a legényeknek és fiatal, nős férfiaknak korbácsolni. Ha vállalkozó szellemű lányok is elindultak, őket, ha „lebuktak”, a sarokba küldték, „fejszére pisilni”. „A korbácsolásról azt tartották, hogy ettől egészségesebbek lesznek a következő évben.”[7]
A tél végén a tollfosztás befejeztét áldomás vacsorával ünnepelték meg. Ennek hagyományos menüje aszaltszilva/körte/ leves, többféle kalács, perec.
Az év befejeződéséhez köszöntők fűződnek. Ez az egyik:
„1968-at ma írunk először.
Örvendjünk, vigadozzunk, az új esztendőbe! Aggya Isten szent áldását, mindnyájunkra bőven!
Mentsen meg a betegségtől, ez új esztendőbe! Adja Isten szent áldását háziakra bőven!
Mencse meg a tűzveszélytől az új esztendőbe! Bort, búzát, barackot, kurtafarkú malacot!
Szekerünkbe kereket, a hordónkba feneket, Hadd mulassunk eleget ez új esztendőbe’!”[1]
[1] Domonkos János: A megszűnő vasvári járás népi szövegei. 1969. 58 p. 2 mell. NMBp.. EA. EA-16507 29.-30.p.
"mucerkálás", "mucurkálás" vagy "macserkázás"
A húshagyó kedd komoly téltemető szokásrendjébe kapcsolódó szokása a mucerkálás. A két másféle elnevezés-változatot a szomszédos Sárfimizdón illetve Telekesen használják, ugyanennek az eseménynek a megnevezésére. "A fiatal legények beöltöztek maskarába és elmentek a lányos házhoz ijesztgetni a lányokat"- emlékszik vissza Vaspöri László.[8]
„Húshagyó kedden beöltöztek álruhába és járják a házakat és ott táncolnak, de nem beszélnek, hogy ne ismerjék fel őket. Fánkkal, itallal kínálták meg őket. A fiú nőnek öltöztek: hosszú szoknyába, kötényt kötöttek, harisnyát húztak az arcukra, a fejükre kendőt kötöttek. Azu egyik lábikra csizmát, a másikra bakancsot húztak. A lányok fiúnak öltöztek, nadrágjuk elé parasztkötényt kötöttek, kalapot tettek, papírból, harisnyából álarcot készítettek. Lábukra bakancsot húztak, amelyből kilógott a kapca.[1]”-emlékezik Hábencius Ferencné, Amál néni, Telekes tanítója.[1] Hábencius Ferencné elmondása, Hábencius Dóra gyűjtése, 2007.02.28
Mások szerint a vénlányok ijesztgetése volt a nemes cél. A lényeg, hogy a résztvevők általában az ellenkező nem ruháit öltötték magukra. Arcukat álarccal vagy kendővel, később harisnyával elfedték. Bohóckodtak, vigadtak, de egy szót nem szólhattak, hanem mutogattak. A házaknál fánkot, bort kaptak.
Húsvéti locsolás:
Húsvét másnapjának hajnalán a legények. Korábban készültek már erre a napra. Rózsavizet készítettek „a rózsaszirmokat leszedték és megtörték. Vizet öntöttek rá, leszűrték és üvegbe öntötték.”[9] Esetleg egyszerűen a kút vizével indultak megöntözni az eladós sorban lévő lányokat. Mielőtt nekifogtak a locsolásnak, engedélyt kértek a ház urától a locsolásra. Rengeteg locsolóvers ismert. Itt van példaként egy kevéssé ismert:
„Korán reggel felébredtem,
messze-messze jártam
Tündérország kiskertjéből
rózsavizet hoztam.
Na, kislány megöntözlek,
ma van húsvét napja,
Tündököljön orcád,
mint, a piros rózsa.
Az illatos rózsavíztől megnőnek a lányok,
Zsebemben is elférnek a piros tojások.”[10]
Ezeknek a piros tojásoknak a további története eléggé változatos volt. Gyakran, értek a kislegénnyel haza, teljes épségben. Volt, amikor pénzdobálásnak lett áldozata. A földre letett tojásokba fém pénzdarabokat próbáltak a fiúk beledobni, hogy az élével beleálljon.
Szokás volt, egészen a 70-es évekig, a hadseregbe bevonuló regruták ünnepélyes búcsúztatása, ruhájuk, kalapjuk felpántlikázása, közös szállítása szekéren a bevonulási körletbe.
Külön részt érdemelne a keresztelő, a lakodalom illetve az élet méltóságteljes befejezése, amely kiemelkedő családi esemény, ünnep volt.
A keresztelő:
A születések legtöbbje otthon zajlott. Kórházi, orvos levezette szüléseket nem is ismerték. A falu bábaasszonya és a rokonok segítettek a szülés levezetésében. A szülők ragaszkodtak a kereszteléshez. Ehhez már e gyermek megszületése előtt keresztszülőket kértek fel. A keresztszülő alapvető feladata, a keresztelési szertartáson való részvétellel nem merült ki. A továbbiakban tiszte volt figyelemmel kísérni keresztgyereke életét, ajándékot adni neki jeles ünnepeken, tanácsot adni válaszutakon. Nos, a keresztelést követően paszitát rendeztek, bár ennek mérete és jelentősége nem vetekedhetett a göcseji, illetve az őrségi pasziták szabott ételsorú ünnepeivel. Elterjedtebb volt a komakosár szokása. A hagyomány szerint a szülést követő egy héten keresztül vitték a szülésen túljutott, gyerekágyas asszonynak a tápanyagban dús, erősítő ételeket (húslevest, főtt húst, tésztaféléket). Mióta a szülések nem otthon történnek, ezek lassan eltűntek ezek a szép szokások . A keresztelő után a szülők és a keresztszülők egymást nem nevükön, hanem komának, komaurnak "komasszonnak" szólították életük végéig. A komaság sokszor nagyobb kapocs lett a két család közt, mint a rokoni kapcsolat.
A lakodalom:
Hosszú, szabott események sorozatának befejezése volt a házasságkötés és az azt követő lakodalom. A párválasztás alapja a legritkább esetben volt a kölcsönös vonzalom, a szerelem. Szerző asszonyok közvetítették a „partikat”. Inkább a vagyon, a föld szerzésének módja volt a házasságkötés. A legény a kérővel/kérőkkel ment a lányos házhoz. Ha sikeres volt a leánykérés, ők lettek a tanuk. Nem sokkal később a lány szülei mentek el a fiú házához, megbizonyosodni, hogy jó helyre kerül a lányuk. Ez volt a háztűznéző. Ezek után megtörtént a kézfogó. Egészen a XIX. –század végéig nem jegygyűrűvel, hanem jegykendővel történt az eljegyzés. Ekkor írták meg a móring-levelet. Ezzel biztosították azt, hogy az egyik házastárs halála esetén a másik nem jut koldusbotra. A jegyespárt a templomban három egymást követő vasárnapon kihirdették. Korábban ritka volt a nagy lakodalom. A szűkös körülmények nem engedték a duhaj mulatozást. „Régen a lakodalom nem volt parádé. A legénynél kapták a vacsorát, a lánynál meg az ebédet:
A vöfél kezdte:
Gersében végig muzsikálnak,
Jó kedve van széles e világnak,
Megtanultam a gyulai táncot,
Kijért megkegyelmeznek a lányok.
(Összekapcsolódva, sétálósan mentek, aztán forogtak, ez volt a gyulai tánc.) A lakodalomban sokat tréfáltak. A menyasszony kihúzós fiókos ládát kapott, benne 1-2 ruhát, meg keves fehérnemüt. Inkább pénzt adtak, hogy tehenet vegyen.
A menyasszony énekes szövege volt:
„Itóka, pityóka, ripityóka,
Szerelmes vagyok egy ifiurba.
Megölelném, megcsókolnám, de nem lehet,
Hunnyák be gyorsan szemeiket!
A vőlegény szövege:
Kiskertemben kinyílott a tulipán
Odajártam minden egyes délután.
De nem azér a szép rózsáér
Szomszédasszony szép, piros lányáért”[1]
Később „megnőttek” a lagzik. Ezidőtájt duda, furulya és citeraszóra táncoltak. „Az én fiatal üdőmbe lengyelke, söprütánc, sujsztertánc rejcpolka voltak a divatos táncok.”[2]A cigányzene a csak a XIX. század vége felé terjedt el. A hófehér, mirtuszkoszorús, fátylas menyasszonyi ruha is az utóbbi egy-másfél század divatja volt. Előbb a mennyasszony saját kezűleg varrt ruhát viselt, ami nem, hogy fehér nem volt, de adott esetben még egyszínű sem. Mennyasszonyi koszorú volt, úgynevezett „gyöngykoszorú”. Maga az esküvő sokáig a templomban volt, hisz a polgári házasságkötés az 1890-as évek közepe óta kötelező. Következett a lakodalmi vacsora. Ennek szabott rendje volt, melyet a vőfély vezetett le. Hagyományos ételek: húsleves, főtt hús tormával, vagy paradicsommártással, tyúk aprólék hajdinakásával, húsos káposzta, rétesek, perec, kuglihop (kuglóf), pecsenyék, hurka. Az idők során a káposzta ki, a fasírozott bekerült az ételsorba.
Nagyobb lakodalmakban, tehetősebb családoknál akár disznóvágás is megelőzhette a lakodalmat. Magát, a nagy sütés-főzést már napokkal a lagzi előtt elkezdték.
A főzés korábban az udvaron készített tűzhelyen kotlában, vagy üstökben történt. Minden faluban ismertek voltak azok a főzőasszonyok, akik a lagzit „kifőzték”. Segítségül több meghívott segítő, „forgódó” sürgölődött a konyhában. A lagzi, akár, a következő nap délig tartott. Ezután az ifjú asszony elindult a férj házához. Ekkor vitték át a mennyasszony kelengyéjét a férj házához.
[1] Dömötör Sándor: Vegyes néprajzi feljegyzések NMBp. EA 2702. 3.p
[2] Dr. Dömötör Sándor: Vegyes néprajzi gyűjtés NMBp. EA 2445 8.p.
Az élet vége, virrasztás, búcsúzás a háztól, temetés:
A halálra készülődőhöz papot hívtak, aki lelki vígasszal, gyónás utáni feloldozással, szent ostyával, majd, ha annak az ideje elkövetkezett, az utolsó kenettel is ellátta a haldoklót. Amikor a halál bekövetkezett, a tükröket letakarták, ahol volt, az ingaórákat megállították. A megholtat hozzáértők megmosdatták, ha férfi volt, meg is borotválták. Általában, kedvenc ruháját adták rá. Az ujjakat, mindenkor összefűzték, imához. Az ilyen módon útra készített testet a koporsóba tették. A halottkém vizsgálata után kiharangozták a halottat. A harangozás, amíg nem automata vette át ezt a feladatot, másképp szólt, ha férfi, ha nő volt az elhunyt. Ha férfi volt a megboldogult, akkor előbb a nagyharang szólal meg, és ehhez kapcsolódott a lélekharang. Ha nőt temettek, akkor előbb a lélekharang szólt, majd ehhez csatlakozott a később megszólaló nagyharang. A lélekharang szólt ettől kezdve délelőtt 10-kor és délután 4-kor. A halottat a szobában ravatalozták fel. Itt virrasztottak a hátramaradottak, családtagok, rokonok, közeli ismerősök. Ez a virrasztás eltartott a temetésig. A temetést a régi időkben csak kézzel végezték. Virág, koszorú nem volt szokásban. A fejfák fából készültek. A koporsót végigvitték az utcán. Eredetileg a családhoz vagy az elhunythoz közelállók vitték a koporsót. A keresztet általában valamelyik komája vitte a koporsó előtt.. A temetés után halotti tor vette kezdetét. Ez a kis harapnivalóktól a csaknem lagziig terjedő választékkal került megrendezésre. Itt a beszédtémák már köznapiak. A búcsúzás helye a temető volt. Temető mindkét faluban volt. Gersén két temetőről is tudunk. Az egyik a ma is működő, a Szabadság utca végén, a másik, ami már a legkorábbi térképeken is látható, a mai Honvéd utcában található. A gersei temetőbe temették Szálláshely halottait is. Egy harmadik, a legkorábbi, valószínűleg a templom körül volt. A karátföldi temető, az eddigi adatok alapján, a jelenlegi helyén található, mióta megvan, bár akkor még a faluba bevezető út mentén feküdt.
- A különféle mondókák, ráolvasások leírásánál megpróbáltam visszaadni a helyi, nyugat-dunántúli tájszólás sajátosságait.(P.GY.)
„A Gersei hétördögről: Már több helyen találkozhattunk ezzel a szóösszetétellel, Gersei hétördög. Mi is ez a kiszólás? Mindenki hallott róluk és mindenki máképp. Álljon itt néhány magyarázat.
„Ha valahol sokan vannak együtt kis helyen és zugnak, zajonganak az együttlevők, akkor szokták mondani: „Heten vannak, mint a gersei ördögök.” A régiek úgy mondták, hogy a falut 7 család alapította, aztán nagyon nyugtalan, követelőző emberek voltak, akik nem hagyták magukat. Papot úgy hoztak maguknak valahonnan, a kántort meg ellopták egy másik faluból.. Akkor azt mondták: _Mostmár nem heten vagyunk, hanem kilencen: eggyet hoztunk, eggyet loptunk! Igy a pappal meg a kántorral együtt kilencen voltak sokáig. Kilenc család. Szokták az öregek mondani azt is: „Kilencen vannak, mint a gersei ördögök…”[1]
„Országszerte ismerik ezt a mondást: ”Heten vannak, mint a gersei ördögök.” Ha megmondja, hogy gersei, sokan mindjárt rámondják: „Maga is az ördögök közül való?” Ennek a szólásmondásnak az az eredete a falu régi öregeinek emlékezete szerint, hogy a községet egy Eördögh nevü régi, nemesi család tagjai alapították. Ennek a családnak hét tagja volt, akik mindenben egyet akartak és nagyon összetartottak. Petőfa nevü lakott része van Gersének, itt volt az ő igazi tanyájuk, itt találkoztak a betyárokkal. Sok rosszat tettek a betyárvilágban, messze szállt a hírük, sokan átkozták a megyében a hét gersei ördögöt. Sokfélét beszélnek errefelé a betyárokról, az Eördöghök voltak ennek a környéknek a betyárjai. Innen származik ez a tréfás szólásmondás. Ma mindenki azt hiszi, hogy valami ördöngős-boszorkányos tudományu emberekről van szó, pedig csak a család nevét használták tréfásan, kétféle értlemben.”[2]
„A XVIII. században lakott itt egy Eördögh nevű család is, szintén nemesek. Hét fiuk volt. Erről a családról szól a messze vidéken ismert mondás…”[3]
A húsvéti szentelt sonka és kalács maradékait nem dobták el, vigyáztak reá, hogy morzsa se hulljon le belőlük az asztalról. Gondosan elteszik, gyűjtik három napon keresztül, aztán tűzbe dobják, hogy semmise menjen belőle rossz helyre.
Karácsony előtti napon egy ruhába zabot tettek a régiek, egy kis kukoricát meg vékába, az asztalra kaszaküet tettek a ruha alá, egy ki küsót. Igy hagyták ott egész nap, karácsonyestén aztán odaadták a marháknak. Azt tartották, hogy Krisztus urunk a marhák ehülése mellett született és azért csinálták ezt, hogy a marhák is emlegessék ezt a szent napot és egész évben gonduljanak reá.
Karácsonykor három napon át az ünnepi szemetet egy vékába tették. Karácsony után az egészet a tyukoknak szórták ki a kertbe, hogy egész évben hasznot hozzanak.
Karácsony szentestéjén vöröshagymát 12 felé vágnak és mindegyik szeletre egyformán sót tesznek. Az egyik szelet átnedvesedik reggelre, a másik szárazon marad. Mindegyik mellé egy cédulát tesznek, hogy melyik hónapot jelenti. A nedves szelet azt jelenti, hogy az a hónap esős lesz, a száraz azt jelenti, hogy nagyon meleg, vagy nagyon hideg.
Húshagyókedd estéjén meztelenül körülhömbölögték régen a disznóólat hogy elkerülje a vész.
Ha elkezdett erednyi a jég, kidobták a kenyérsütő lapátot, hogy elálljon. Csak akkor állt el, ha valaki kidobta a kenyérsütő lapátot. Azt tartották, azért állt el. Ha nem dobott volna ki valaki egy lapátot, talán napokon át esett volna.”[4]
Egy időben a közeledő vihar „elé” is harangoztak.
Jövendölés:
„Adatközlő: Márton Ferenc 85 éves,…
Az ü apja megjövendölte, hogy lesz ollan üdő, hogy ollan szekér jár, hogy nem köll bele marha, aztán két keréken járnak majd a fiatalok, vasmadarak szállnak a levegőbe, olyan háboru lesz, hogy olat a világ nem látott, Hát meg is lett. Azt mondta, hogy a rablók meg a zsiványok most az erdőben laknak, de azokban az üdőkben hivatalt kapnak, mert elzavarják a királokat. Hát ő még azt is megérte, hogy ez mind bekövetkezett.”[5]
[1]Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951. júlus 3. SM K-153-I.3.p
[2] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, Bodó Károly elmondása nyomán, 1951. júlus 3. SM K-153-I.2.p
[3] Gayer Gyuláné: A Szombathelyi Állami Közgazdasági Leányiskola Néprajz csoportjának pályázata, 1952. március 25.SM K-198 XIII. füzet, Kovács Mária közlése.
[4] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951. júlus 3. SM K-153-I 4.p.
[5] Dr. Dömötör Sándor: Adatgyűjtés, 1951. júlus 3. SM K-153. 4.p
[1] Ferenczi Alexandra, Horváth Eszter, Déri Diana, Volper Dóra, Gombos Milán, Horváth Irma gyűjtései nyomán.
[2] Sárközi Mária elmondása, Horváth Eszter gyűjtése, 2005.01.08.
[3] Czupi János elmondása, Szabó Mónika gyűjtése, 2005.01.08.
[4] Hábencius Ferencné elmondása, Herczeg Zsuzsanna gyűtjése, 2005.01.08.
[5] Ferencziné Török Éva elmondása, Ferenczi Alexandra gyűjtése, 2006.01.07.
[6] Farkas Gyöngyi tanítónő elmondása alapján
[7] Simon Frigyes elmondása, Simon Eszter gyűjtése.2006.01.08.
[8] Vaspöri László elmondása, Gombos Milán gyűjtése, 2006.01.07.
[9] Gombos Jánosné elmondása, Gombos Milán gyűjtése, 2006.01.08.
[10] Ferencziné Török Éva elmondása, Ferenczi Alexandra gyűjtése, 2006.01.07.
[11] Ábrahám Gézáné: Vasi, zalai parasztételek Mezőgazdasági kiadó, Bp. 1987.5.p
Vissza a Helytörténeti segédlet oldalra