Az egyik történet:

Az Úttörő Gárda, ahogy mi éltük meg..

A kezdet

Az első, a fegyveres testületekkel kapcsolatos rendezvényt 1979 szeptemberében, a körmendi határőr laktanyában szerveztük. Akkor szeptember 29-én ünnepeltük a Fegyveres Erők Napját, ami a pákozdi csata[3] évfordulója. Ilyenkor laktanya látogatások, akadályversenyek kerültek megrendezésre. Iskolánkból 29 gyerek, jómagam, és mint sofőr, Boros Pali, mentünk Körmendre. Akkor ennyi volt a honvédelmi nevelés. Egy év múlva néhány határőr jött és kutyabemutatót tartott. Sokáig ezt nem lehetett folytatni, hiszen a határőröknek volt elég ellátni való iskolájuk. A határ menti úttörőcsapatokat patronálták ők. Így nem látszott, mi is lesz a folytatás. 1981-ben pedig „rókavadászat” volt, Márton Zoli szereplésével, majd csaknem felgyújtottuk az erdőt egy jelzőrakétával.

Közben 1979. június 2-án történt valami, ami megváltoztatta a továbbiakat. Néhányan az iskolából elindultak gyalogtúrára, a szomszédos Döbörhegyre. Ez volt az a pillanat, amelyik elindította a folyamatot, amely az Ifjú Gárda munkásőr szakág országos 2. helyezésére vitte csapatunkat. Addig még eltelt nyolc esztendő. Ezalatt, persze nem unatkoztunk! Pár évvel később – 1982-ben - egy tavaszi délutánon megszólalt a telefon a karátföldi iskolában. Kramli Imre, az akkori körmendi úttörőelnök telefonált. Ismerte a „TÚRÁZÓK” csoportját, hogy nincs előttük akadály és eléggé edzettek sok feladat ellátásához. A telefonüzenet lényege az volt, hogy április 7-8-án Sótonyban, akadályverseny lesz, a Munkásőrség megalakulása 25. évfordulója alkalmából. A körmendi járásban, akkor nem volt bevethető munkásőr-ÚG alegység, így nekünk kellene a területet képviselnünk. Sótony, a kemenesháti kisközség. A község határában, a Herpenyő és a Kemeneshát között feküdt az a völgy, amelyet a Munkásőrség gyakorló terepként és lőtérként használt.

Nem várnak tőlünk csodákat. Készíteni kell egy tablót, a munkásőr szakkör munkájáról – ilyen az iskolában sem, az úttörőcsapatban sem működött! Ezen kívül riportot kell készítenünk egy alapító munkásőrrel. Ez, ha jól emlékszem egy keddi napon történt – bár esküdni nem mernék rá!  Maga a verseny pénteken és szombaton volt. Így volt a felkészülésre úgy három vagy csak két napunk. Csütörtökön beállított édesapám régi barátja, Vizi Laci bácsi, aki alapítója volt e fegyveres testületnek. Nem jött egyedül, hanem, két másik munkásőrrel együtt. Magáról, a Munkásőrségről sem tudtunk szinte semmit. Az ő akcióik általában nem a nyilvánosság előtt zajlottak. Nos, Laci bácsi mesélt nekünk 1957-ről, amikor még élő valóság volt a fegyveres harc a rendszer mellett illetve ellen. Magnóra vettük mindezt. A végére három kívánság került. Az első kettő akár ma is megvalósulhatna. A harmadik: „ … hogy ott állhassak előttetek akkor is, amikor ifjú esküt tevő munkásőrök lesztek.” Ez ma már nem valószínű, de akkor annak látszott. Aztán Soós Tibor – a körmendi zászlóalj parancsnoka - adott elő néhány dolgot a Munkásőrség szolgálati beosztásairól, harceljárásairól, felépítéséről. Majd fegyvertechnikai foglalkozást vezetett Maár Kálmán, a körmendi „Brodorics Ferenc” munkásőr-zászlóalj fegyvermestere. A foglalkozás végén megbeszéltük, hogyan jutunk el Sótonyba, a verseny színhelyére.

Április 7-én reggel indult velünk egy UAZ terepjáró Sótonyba. Beérkezés után elfoglaltuk a szállásunkat. A raj parancsnoka Deáki Margit volt. Nemsokára enni kaptunk, majd kiállítottuk azt a tablót, amely a munkásőr-szakkör munkáját lett volna hivatva bemutatni. Ezt előző este a Deáki-ház nagy szobájában raktuk össze. Este elő kellett adnunk a műsorunkat. Ez egy csasztuska volt. „Ócska busszal keltünk át a hegyháti földeken, azt hittük, hogy a győzelem magától is megterem. Ollé, ollé éjja…” Ez volt a szövege a nagy sikert aratott dalocskának. Eddig megvolnánk. A pontjaink nem voltak rosszak! Vacsorakor nem kis feltűnést keltve vonult be az egyforma melegítőbe öltöztetett,  „Matula” csapat. Ezt a nevet mi adtuk a formaruhás Népfront utcai Iskola csapatának, Szabó Magda népszerű regénye[4] alapján. Nagyképű, utálatos társaság volt. Kísérőjük, Molnár munkásőr rpk. Méltó volt a csapatához.

 Ő a megtisztelő „Drakula” nevet érdemelte ki tőlünk. Nagyon magabiztosak voltak. Minket, kis esélyteleneket ez borzasztóan idegesített. A műsor után szabad idő volt, majd tábortűz lángja világította be a bázis barakkjait, vetett sejtelmes fényt az őrtoronyra és a környező fákra. Majd elcsöndesedett a környék. Egyetlen ember volt, aki ezalatt az idő alatt bátorította a csapatot – Kovács Margit.[5] 

Eljött a második nap, április 8. Ezen a napon terepverseny volt a program. Itt az 1. számmal mi indultunk elsőként. Tájolás, tereptan, elméleti kérdések, terepkutatás, elsősegélynyújtás és fegyverismeret voltak a feladatok. Ment is, nem is. Eléggé hiányos volt a tudásunk. Ráadásul eleredt az eső is. Végül az eredményhirdetés nem volt örömmámor. 5. helyet értünk el. Messze voltunk attól a szinttől, ami elég lett volna komolyabb eredményhez. Viszont a csapat túrázókból állt.[6] Már a hazaúton elhatároztuk, hogy amint lehet, visszavágunk a „Matulá”-nak.

Harc a fennmaradásért

- megalakul az ÚG –

A hazaúton, a munkásőrök UAZ-ában eldöntöttük, hogy ez így nem maradhat. Ott, Sótonyban, megtudtuk, hogy  egy hónap múlva Szombathelyen újabb versenyen szállhatunk szembe a „Matulá”-val. 1982 áprilisát írtuk ekkor. Az egy hónapot jól használtuk fel. Sok olyan dolgot tanultunk meg, amiről korábban fogalmunk sem volt. Segítettek a munkásőrök. Fegyvertechnikában, alakiban, szakirányú elméletben hallgattunk előadásokat, tablókat készítettünk. Ismerkedtünk az elsősegélynyújtás, honvédelmi törvény elméletével és gyakorlatával.  Lőni tanultunk. Több száz légpuska lőszert pazaroltunk el a karátföldi iskola udvarán. Ezeket a körmendi MHSZ-től kaptuk néhány komolyabb légpuskával együtt. Így készült csapatunk a szombathelyi ÚG - szemlére. Mivel páros évben voltunk, szakági versenyek kerültek sorra. A páratlan évben általános szemle volt.

Eljött a verseny ideje, 1982. május 22. - 23. Miután két napos versenyről volt szó, a raj felpakolva indult el a fél hetes vasvári busszal. Már a buszon látszott, hogy baj van, és nem kicsi. Ugyanis a tíz helyett kilenc versenyző foglalt helyet a buszon. Márpedig a kiírás szerint létszám hiány 30 pont levonással jár.

No, de addig még előttünk állt a verseny két napja. Kicsit elveszettnek éreztük magunkat a két kollégiumban. A lányok a Hámánban, a fiúk a Péterffy Kollégiumban. Nagy volt a nyüzsgés. Mindenféle fegyveres és fegyvertelen szervezetek emberei rohangáltak, intézkedtek, utasítottak, rendezkedtek. Akkor még nekem sem volt fogalmam arról, milyen feladat 2-300 felnőtt és gyerek elszállásolása. A csapat,[7]két részre szakítása nem volt a legszerencsésebb megoldás. Végül egyszerűen megoldottuk a dolgot. A program főhadiszállásaként működő Péterffy Kollégiumba gyűltünk össze. Itt töltötte ki a társaság az első, elméleti feladat lapját. Eléggé összeszedett volt a raj, hiszen szerettek volna jól szerepelni. Nemsokára a megnyitó ünnepségre vonultunk. Ezt az MMIK előtti téren rendezték meg. Itt a raj kitűnt fegyelmezett, alakias mozgásával, egyöntetűségével. Az egyenruha mellett a Túrázók kék sapkáját hordtuk. Mindenféle alakiságot felrúgva, ezen az ünnepsége, a rajparancsnok / rpk. / kezében volt a zászló. „Mert úgy olyan jól néz ki”, - mondták a rendezők - de akkor mi a nehézségnek van az úttörő szövetségnek Alaki Szabályzata? / Ez a zászló, egy 45X75 cm-es piros zászló volt, fehér-zöld „farkasfogazással” a szegélyén. Az egyik oldalán az úttörő jelvény, a másikon pedig a munkásőr ÚG jelvénye volt rá felvarrva. / Így indultunk a megnyitóra. Ami emlékezetem szerint alaki verseny is volt. Rajunk a 26-os rajtszámot húzta. Este kultúr program volt. Filmet vetítettek, de, hogy mit, arra már nem emlékszem. Hiába, több, mint  húsz év telt el azóta. Később a Hámán Kollégiumban kisebb csetepaté után sikerült a lányoknak megfelelő szállást szerezni.

A második nap

Reggel 6-kor ébresztették a társaságot. A lányok újabb szócsatába keveredtek Vajda Líviával a kollégium egyik nevelőjével. Nem sokkal később már a Péterffyben volt az egész raj. Miután szép, magas sorszámot sikerült húznunk, volt időnk várni. Csaknem dél volt, mire elindulhattunk. Volt ott minden, amit az ÚG-ről tudni lehetett. Jól szerepeltünk. Csak a lövészet, az nem volt valami nyerő. A napló szerint minden 3. lövés talált célba. Ráadásul – hagyományt teremtve – el is tévedtünk! Nagyon elégedettek voltunk, hiszen az elért 219 ponttal akár elsők is lehettünk. Volt egy magnó velünk. Erről szólt egy akkori sláger a „ …Légy oly boldog, mint egy gyermek…”[8]. A Homokúti lőtérről szinte tánclépésben jöttünk vissza a szállásra. Nem tudtuk, hogy közben a versenybíróság megváltoztatta az előző este hozott döntését, „nem sportszerű kétszer büntetni”. Így nagyon boldogan töltöttük az időt az eredményhirdetésig. Közben többször megemlegettük Gáspár Petya nevét. Ő lett volna a 10. a csapatban. Elérkezett az igazság pillanata.  Nem lettünk elsők. Ötödikek lettünk. Levonták a 30 pontot. Első a Népfront utcai „Matula”-csapat lett. Nem csapott az égig a lelkesedés! A hazaúton aztán kiszámoltuk, hogy így, a levont pontszámmal is nagyot alakítottunk. A „Matula” minden versenyzője 21 pontot szerzett csapatának. Tízen voltak, így 210 ponttal lettek az elsők. A mi rajunk minden tagja 21 pontot szerzett – de mi csak kilencen voltunk. No de ez csak okoskodás volt. Mint nemrég, amikor az aktuális országgyűlési választások vesztese el akarta fogadtatni, hogy nem vesztett.” Sokan voltunk – de nem voltunk elegen![9] A Matula kísérője Molnár mő. rpk lekezelően csupán ennyit mondott, „ Valakinek kell utolsónak is lenni!„  Milyen igaz, - gondoltam – de többet nekünk nem! Elszontyolodva mentünk ki a vasútállomásra, ahonnan Vasvárra vitt bennünket a vonat. A „hatosi” busszal már otthon is voltunk. Ekkor úgy látszott, ez az ügy ennyit érdemelt, tőlünk, amatőröktől. Már a vonaton elhatároztuk, hogy jövőre szakköri keretben kezdjük a felkészülést az 1983 tavaszán megrendezésre kerülő általános tematikájú ÚG – szemlére. Így döntöttünk. Jól tettük. Akkor még nem sejtettük, hogy mivé növi majd ki magát öt év alatt kis csapatunk.

Balatoni nyár 1982

( Balatonberény )

            Az akkori úttörő élet egyik csúcspontja a nyári táborozás volt. Ha pedig azt is tudomásul vesszük, hogy erre nagy állami támogatás járt, akkor azon sem csodálkozunk, hogy az ilyen tábor tömegeket mozgatott meg. / Egy turnus Balatonberényben a gyermeküdülőben 10 napra 700 forint volt. Ha olyan családból jöttek a gyerekek, ahol három vagy annál több 18 év alatti gyermek volt, akkor még ennek is a felét kellett fizetni. Jelenleg ugyanitt egy nap többe kerül. /

            Nem is ez a lényeg most, ebben a történetben. A raj nagyobbik része augusztusban a berényi gyermeküdülőben táborozott. Ekkor még nem működött, a később általam javasolt altábor - rendszer. Tettük a dolgunkat, kirándultunk Badacsonyba, túráztunk, süttettük a hasunkat a napon, vízi versenyeket rendeztünk, discoztunk, stb. Ekkor rendeztük meg a tábor első munkásőr napját. A körmendi zászlóalj munkatársai egy autónyi fegyverrel állítottak be. Kellemes délelőttöt töltöttünk a fegyverek árnyékában.

Egy napon aztán olyan hírt kaptunk, ami kihatással lett egész, későbbi munkánkra. Meghalt Kovács Margit. Az az ember, aki értékelni tudta kicsiségünket s bátorító szavai átsegítették csapatunkat a sótonyi vereségen. Ő, haláláig Vas megye úttörő elnöke volt. Aznap érdekes foglalatosságot űzött Deáki Erzsi, a Túrázók alapító tagja. Fekete csíkokat hímzett az ÚG-s nyakkendők egyik kis sarkára. Ez a gyászcsík az ÚG fennállásának végéig elkísérte a szakasz, majd szakraj úttörőinek nyakkendőit.

következő fejezet

Vissza a Mondhatsz bármit... oldalra

Vissza a főoldalra