Beindul a Ifjú Gárda Gersekaráton.

A nagy belépőnket 1986 április 26-ra terveztük. Aki előtt ez a dátum gyanúsan ismerős, annak csak egy szót mondok: Csernobil[51].

Erre a napra, már tél óta készültünk. Gyalogtúra a Vadására, szabályzatok megismerése, szervezkedés. Az igazat megvallva Vasváron nem lelkesedtek az ötletért. Ott működött a körzet egyetlen IG alegysége, egy polgári védelmi alegység. Amikor aztán kiderült, hogy a mi rajunk munkásőr szakágban kíván tevékenykedni, elült az ellenkezés zaja.

Végül is, Csernobil napján – amiről mit sem tudtunk - civil ruhában, de annál nagyobb lelkesedéssel vágtunk neki a versenytávnak[52]. Nem nagyon volt olyasmi, amivel ne lettünk volna tisztában. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy megnyerjük a városi versenyt, Vasváron.

Mivel ilyen „szakadtan” nem mehettünk a megyeire, így a vasvári postaforgalmi raktárából kaptunk egyenruhákat.

Május 3-a volt, amikor felutaztunk Szombathelyre. Itt, a Felszabadulási Emlékműnél kezdődött a verseny. Ez, alapvetően szakági verseny volt. Bár számon kértek általános politikai és KISZ-ről szóló tudnivalókat is, de összességében munkásőr ismeretek voltak a hangsúlyosak. ( Használtunk IH-5-ösz sugárzásmérőket is. Nem a megszokott értékeket mutatták- ki tudja miért? - Akkor még nem tudtuk.) Jó másfél óra múlva értünk célba. Ezután meg kellett főznünk ebédünket, bográcsban. A Garasin[53]-ból jött katonák pontoztak. Mi az elérhető 100 pontból 103-at értünk el. A bográcsban főtt ételünkre kaptunk három plusz pontot. Ahogy ettük e díjnyertes kajánkat, egyre többen jöttek oda hozzánk. Olyanok is, akik eddig azt sem tudták, hogy létezünk. Meglátogatott bennünket Gerse János bácsi, a Forradalmi Múzeum nagytekintélyű igazgatója, alapító munkásőr, de jártak arra minden rendű és rangú fullajtárok, munkatársak s végül Márkus Feri, a szombathelyi, városi IG pk. Súgott valamit. Amit súgott, azt én már sejtettem, a többiek, mert még nem jártak annyi versenyen, nem gondolták. „Gyuri, azt hiszem, elsők lettetek.” Végül az eredményhirdetésnél világossá vált számukra is hirtelen népszerűségünk oka. Megnyertük a megyei szemlét és az eddig nem is létezett, kis falusi IG-raj fogja Vas megyét képviselni az országos munkásőr - IG szemlén, Pécsen.

            Ettől kezdve a megyei kiképzési törzs volt hivatva, felkészíteni bennünket. Az igazság az, hogy sokat nem tudtak mondani. Alapvetően a szolgálati csoportok alkalmazására készítettek fel bennünket – nem ok nélkül. Azért az országos szakági szemlék tematikájáról több információjuk volt, mint nekünk. Többször gyakoroltunk. A felszereléssel is gond volt, mert a megrendelt egyenruháink még nem érkeztek meg. A legnagyobb gondot az okozta, hogy Kondora Lali lába az átlagosnál nagyobbra nőtt. Végül, a megyei Munkásőr parancsnokság, ekkor születő, számítógépes nyilvántartását kellett bevetni, hogy megtaláljuk azt a munkásőrt, akinek Lajoshoz „méltó” surranója van. Végül is Vasváron találtuk meg őt is, a bakancsot is. Mentünk a számítógép által kiadott lakcímre. Egy tömbházhoz  jutottunk.

          -   ”Kit keresnek?”

-         Nem tudjuk a nevét. Munkásőr.

-         Mit lehet róla tudni?

-         Azt, hogy Lajos a neve és 47-es lába van.

-         Akkor, tudom! Az én férjem!”- no, valahogy így történt.

2.04. Pécs, az ezüstváros

     Május 31-én elindult velünk egy Latvia mikrobusz, hogy néhány óra múlva Pécsen legyen az egész társaság[54].Persze a nagy események nem lehettek „csak úgy”, ezért léhűtőnek velünk jött az Ifjú Gárda, újsütetű, megyei parancsnoka. De minek? Zánkán, az úttörők csatakiáltása szerint:

                 „………………. drága kincs,

                                     - jó, ha van, de jobb, ha nincs!”

Szóval ő jött velünk, meg Fazekas Mari a munkásőr kiképzési törzstől. Őneki legalább volt valami köze hozzánk!

Úgy dél körül megérkeztünk a baranyai megyeszékhelyre, jelesül a Kodály Zoltán Kollégiumba. Itt volt az országos munkásőr IG verseny bázisa. Ez lett volna a szállásunk, ha valaki komolyan gondolta volna az alvást. Kora délután megtartották az ünnepélyes megnyitót. Kaptunk egy-egy pólót a verseny jelvényével, néhány hasonló matricát.

A megyei parancsnok becsörtetett a körletünkbe és elrendelte, hogy kincstári rendet akar. Érdeklődve néztük, hogy mi baja. Igazából, azt hiszem, eltévesztette a házszámot. Ez a raj, nem kis udvarias középiskolásokból állt, akik elalélnak, csak, mert ő szól hozzánk, hanem a gersei ÚG veteránjaiból. Közülük többen, álmukban is többet tudtak a „szakmáról”, mint a frissen kinevezett megyei parancsnok ébren.

Csavarogtunk egyet a városban, estére a szervezők disco-t rendeztek. A srácok a szolnoki lányoknál találtak baráti fogadtatásra. Együtt is indultak felfedezni a világot. Lajos, a helyi munkásőr-kísérőnk, azt javasolta, hogy ne mulassuk át az egész éjszakát. Ha valaki nagyon berúg, azt jó alaposan rejtsük el. Ő tudta, miért! Nagy nehezen ágyba került a csapat. … nem sokat aludhattunk.3 óra 30-kor megszólaltak a riasztó csengők s a hangosbemondóból a „Gárdisták riadó! Gyülekező az ebédlőben!” szöveg harsogott. Az ebédlőben élelem csomagot kaptunk, aztán rövid eligazítás, a Mecseknádasd és Kisvaszar közt operáló ellenséges felderítő-diverziós csoport valószínű céljairól, s már ültünk is fel a teherautókra, amelyek percnyi késedelem nélkül vágtak neki a sötétbe burkolózó Mecseknek. Hátborzongatóan élethű volt.

Egy félórányi száguldás után a hegység egyik elhagyatott részén felállított vezetési ponton ugráltunk le a járművekről. Egy katonai sátorban várakoztunk. Közben kiderült, hogy Kojak sapkája nincs meg. Rövidesen találtunk neki, megfelelő méretű fejfedőt. Kaptunk egy szelet töpörtyűkrémes kenyeret, szolgálati teát, egy térképvázlatot, majd már halvány hajnali derengésben nekivágtunk a kb. 14 kilométeres távnak.

A terepen való mozgás még nem volt tökéletes, hisz irányításommal, a raj, a rejtőző ellenséges utóvéd helyett az első állomás tevékenységét figyelő és pontozó állomásvezetőket rohanta le. Miután elengedtük a feltételezett ellenség grabancát, tisztázódott, hogy a túlsó domboldal derekán álló kunyhóban lapuló fegyveres a célpont. Indultunk. A kapott 20 perc helyett nem egészen 8 perc leforgása alatt hoztuk ki az immár elfegyvertelenedett diverzánst. Ezzel feledtetni tudtuk a korábbi tévedésünket. Ezután átadtam Horváth Gyuszinak a tájolót. Az ő iránymutatásával nem tévedtünk el többször.

Az utasítások szerint, FKCS /azaz felderítő-kutató csoport/ alakzatban kellett haladnunk. Elől egy vagy két élterepkutató, jobbra és balra a két oldalbiztosító, köztük a három- vagy négyfős „zöm”, majd a végbiztosító. Ilyen, biztosított menet, ha jól csinálják, kizárja a meglepetés-szerű támadásokat.

A kérdésre, hogy, hol van a következő állomás, a menetlevelünkbe irkáló munkásőr az ég felé bökött. No, nem a mennyben, hanem itt a földön, csak éppen a meredek hegyoldal tetején volt a következő feladathoz berendezett állomás. Legalább is, mi azt gondoltuk! Mert a jelölt, keskeny ösvény egy szakadékon vezetett át… eddig. Most azonban – talán éppen a kedvünkért – egy úgynevezett sodrony-híd feszült a szakadék két széle között. A felderítők jelentették ezt. Deáki Imi és Baumgartner Attila voltak ezek. Igyekeztünk mielőbb átjutni a szűk, ingadozó alkotmányon. Amint a lábunkat rátettük elszabadult a pokol. Különféle pukkancsok, petárdák és egyéb hang és fényjelzők robbantak mellettünk, alattunk. Végül is átértünk. Az időnk nem is volt rossz. Indultunk tovább.

A harmadik állomás működése hasonló volt az eddigiekhez. Az előző állomásom kapott feladat önálló megoldása, aztán pontozás. Itt is így volt. A Komlót Kisvaszarral összekötő műúton , a hármas kőnél kellett ellenőrző-átengedő pontot, népszerű nevén EÁP-ot felállítani. Ez egy éppen akkora raj munkája volt, mint a miénk. Fel is álltunk annak rendje és módja szerint s már jött is az első delikvens. Egy Trabant. Teljesen szokványos, mintha nem is tartozna a versenyhez. Kojak odament. Miután a sofőr nem akart kiszállni, kiszedte a kocsiból. Az eljárást igazolta a hátsó ülésen, egy kabát alól kicsúszó golyószóró tár. Közben befutott a gombázó bácsi is. Már-már átért, amikor Attila , az út menti bokorcsoport mögé bújtatott tartalék, megállította. A szétguruló gombák közt egy PA-63 pisztoly rejtőzött, töltve. Kovács Gyuszi és Kojak nekifogtak szíjbilinccsel mozgásképtelenné tenni a motorházon hasaló ügynököt. A mozdulatot félreértették a pontozó bírók és előrohantak. Kiderült, hogy szó sem volt ártó szándékról, maximális pontszámot szereztünk.

A következő feladat térkép és tájoló segítségével eljutni egy menetvonalon a pihenő helyig. Már éppen jól éreztük magunkat, amikor több fegyverből is ránk lőttek. A „fedezékbe!” vezényszóra még volt időm, de a „harchoz!” már nem ment. Ja, a támadás ott zajlott le, ahol az ösvény mindkét oldalán sár, illetve csalán volt bőven. Itt elhullattunk néhány pontot. Az állomáson elméleti teszteket kellett megoldanunk. Hármat. Munkásőr, KISZ-es és elsősegélynyújtó feladatlapot.

A pihenő állomás után egy hosszabb szakasz várt ránk.

Egy rejtett utóvédet kellett felfednünk és megsemmisítenünk. Már, vagy  tizenöt perce mentünk, amikor két fura alak jött szembe velünk. Két csöves volt. Miután átvizsgáltuk a ruházatukat és kikérdeztük őket, kiderült, hogy semmi közük a versenyhez. Végül egy távolabbi völgyben egy magányos házat találtunk. Bekerítettük a kiképzésen tanultak alapján. A kitörést megakadályozandó, fedező csoportunk foglalt helyet a ház mellet. Szemmel tartották a kitörési pontokat, ahogy a „nagykönyvben” állt. Ketten mentünk be, Imivel. Idős néni nyitott ajtó. Persze, bemehetünk, de a cipőnket vessük le, mert összesározunk mindent. Ekkor derengett föl, hogy megint ártatlan, versenyen kívüli területre tévedtünk. Így is volt. A néni majdnem elájult, amikor meglátta az ablakból, házikója bekerítésén fáradozó gárdistáinkat. Oda is szólt a házban egy másik, nálánál fiatalabb asszonynak. „ Te, Irénke, valami katonák vannak itt. Keresnek valakit. Ketten.” Majd: „Irénke, de mennyien vannak még ott kinn!” Végül elnézést kértünk s folytattuk utunkat. Egy jó fél kilométer után egy kis mellékvölgyben találtuk meg a visszavonulók nyomait. Itt lövészet volt. Nem volt túl káprázatos!

A következő feladat egy elhagyott táborhely átvizsgálása volt. Találtunk sok mindent. Szépen össze is szedtük. Kovács Gyuszi, aki a robbanó híd után frizurájával volt elfoglalva, most felszedett egy halálfejes jelölésű ládát. A láda felrobbant, s vitte a megszerzett pontjainkat is. Ez nem dobta fel a hangulatot, s az sem, hogy az eddig csak szemerkélő eső rendesen megeredt. Az IG-s gyakorlóhoz nem járt esőgallér!

Már jól a táv végéhez közeledtünk, amikor a szakadó esőben, géppisztoly szerelés volt a feladat. Voltak villámkezűek és volt, akinek meghaladta a képességeit a dolog.

Ezek után, a kellemetlenül szemerkélő esőben, tartva az FKCS alakzatot, közelítettünk a kisvaszari lőtér felé. Itt jött szembe velünk egy csoport. Az egyik kezében riportermagnó, a másik rendezkedett, a harmadik videokamerát cipelt a vállán. A második elkezdett rendezkedni, hogy álljunk valamiféle sorba, mert úgy jobban mutatunk a felvételen. Eléggé morcosak voltunk, így elküldtük melegebb égtájakra, hogy addig menjen innen, amíg magától mehet. A lőtér hangszórója már messziről köszöntötte a „most beérő vasi csapatot s köztük három gyönyörű lányt!” Valószínűleg Horváth Gyula frizuráját nézték a stúdióban lányénak.

Maga a lőtér nem volt különleges. A lassan elálló esőben fegyver bemutató volt, de meg lehetett nézni, az akkori számítógépeken a bioritmusunkat is.

Evés után buszokra szállva jutottunk vissza Pécsre. Nagyon elegünk volt. A kollégiumban nagy volt a nyüzsi. Átöltöztünk, mert IG-s gyakorlónk ázott és sáros volt, bakancsunkhoz hasonlóan. Nem sokára feltűnt X*.., a „kincs”. „Nem ezt vártam tőletek!” - mondta. Ő, aki semmit sem csinált az előző másfél napban, nekünk. Ahhh! ( Előtte nem sokkal Lajos, a pécsi kísérőnk azzal jött, hogy jó az eredményünk.)  Most akkor mi van? A kitett, összesítő alapján 9.helyezést értük el. Na, nézzük csak! Odaballagtunk a bejáratnál felállított táblához. Összeadtunk, kivontunk. A táblán 777,5 pontunk volt, ami a 9.helyre volt elég. A részpontszámok összege azonban 877,5 pont volt. Kojak intézkedett. Elkapott a nyakánál és odarángatott a táblához egy 60 kilós, szemüveges ürgét  ( tornából felmentve). Annak összes ügyességére szüksége volt, hogy elkapkodja, leugrani készülő szemüvegét, úgy rázta Kojak. Ahogy elhurcolta előttem, felvillant a pasi karjelvénye. Három, ujjnyi széles aranysáv volt rajt. Atya  világ! Kojak az országos parancsnokot ejtette túszul!!… és vonszolta a táblához.” Szóval, haver, 777,5 meg 100 az miért 777,5? Mi?”- érdeklődött nagyon visszafogott udvariassággal, érzékenységéről és csipkés lelkivilágáról ismert gárdistánk Két perc múlva, a feldúlt országos parancsnok elvitette a táblát. Estére megtudtuk, hogy Lajos tudta jól. Ő tudott számolni, a zsűri, nem annyira.

Este, ismét disco volt. A fenti események hátterét dübörgő disco muzsika adta. El lehet képzelni!  A srácok a martfűi raj lányait próbálták bekeríteni. Az egyik gárdistánk, Horváth Gyuszi, vörösborozást tervezett. Az viszont világos volt, hogy ezt nem hagyhatjuk. Ezért beszéltem az említett hölgyekkel – az egyetlen csak lány raj volt, Martfűről – és kitalált gyomorpanaszai miatti - vörösbor tilalmat kértem tőlük az említett gárdistánkra. Egy másikuk, Kovács Gyula, gavallérosan, virágcsokrot ígért(?) a lányoknak, vagy csak mi gondoltuk úgy? Ki tudhatja ekkora ködben? Végül, a vonakodó, és picit másnapos Gyulánk a siklósi úti temetőnél jutott virágokhoz.

Eljött az eredményhirdetés ideje. Felsorakoztunk. Az eredmény megdöbbentett bennünket. Ugyanis, 2,5 ponttal elmaradva a dobogó legfelső fokáról az országos 2. helyet értük el! Ez pedig több volt, mint amiről álmodni mertünk. 

Az eredményhirdetés után beültünk a Mecsek presszóba. Jó nagy volt a szánk. Aztán haza indultunk. „No, de kérem, ez I. osztályú hely!” „Most mit ugrál,? Fizetünk!” – volt a nem éppen épületes párbeszéd. Majd, teljes harci díszben felcsörtettünk a galériára.  Így utólag, némileg érthető a presszó alkalmazottjának aggodalma./ Beállít az „elitbe” nyolc koszos, sáros, nyúzott, kopott, zöld egyenruhájú fiatal Vállukon gázálarctáska, az akkor, népszerű „szimatszatyor”, egyforma, kék illetve piros ADIDAS utazótáska, az egyikük övén egy méretes tőr. Rendelnek, sokat és közben sáros a bakancsuk./ Hoztuk magunkkal a serleget, amit megérdemeltünk. Ebből pezsgőztünk egy kicsit. Hazafelé megálltunk Zalaegerszegen. Itt a főtéren ordította el magát Gyula, hogy „ Sötééét Zalaaa!!!” Utána, érthetően siettünk vissza a mikrobuszhoz. Itthon aztán kiszállva a Latvijából[55], egyenesen Boros Pityuhoz, a helyi munkásőr szakasz 1.rajának parancsnokához mentünk. Jól esett neki a dolog.

2.05. 1986 nyara

Az elvárások is nőttek az eredményekkel. Speciális feladatunk a Kultúr udvarán felállított tábor „üzemeltetése”. Ide érkeztek, a múlt évi tábor viszonzásaként, a Békés megyei Újkígyósról úttörők. Eléggé eseménydús tábort szerveztünk nekik. Először is megrendeztünk a táborozóknak egy "emberrablást". Ennek során a dalolásra érkezett Szétag Zolit is elfogták. De volt itt autós üldözés, lövöldözés riasztó pisztollyal, stb… Augusztus 9-én este pedig bál volt a Kultúrban. Ez azért volt gond, mert a Kultúr udvarában meg ott ácsorogtak a tábor sátrai. No, ide nem szabadott beengedni a zenétől és elsősorban a büfében árusított szeszek által felajzott bálozókat. Ehhez volt szolgálatban összesen 6 gárdista. Végül a következő megoldást választottunk: A Kultúr és a bolt közötti részre Berzai Margitot állítottuk. Neki egy hideg vizes slag jutott „szolgálati fegyver” gyanánt. A sorompóval és figyelmeztető táblával lezárt főbejárattal szemben beálltunk Baumgartner Attilával a TX-61-83 rendszámú Trabanttal. Amikor odatámolygott egy tisztelt vendég és kezdte kigombolni a sliccét… Felvillantottuk a kocsi reflektorait, láthatóvá téve a készülődést. A delikvens pánikszerűen csomagolt és menekült. Egy idő után felhagytak a kísérletekkel. Ekkor az épület másik oldalán nőtt meg a forgalom. Persze Berzai Margitot sem kellett félteni. Végül is – úgy tudom – senkit nem locsolt le, nevelő célzattal. Ez a sajátos rendezvénybiztosítás csak emelte a tekintélyünket.

 De jártunk Balatonberényben is. Megszerveztünk egy munkásőr napot itt is, július 16-án. A marcali század munkásőrei tartottak bemutatót nekünk. Apátistvánfalván sem maradhatott el a „cég” bemutatója. Pamacs tartotta: a szombathelyi 1.század kiképzési munkatársa. Augusztus végén segítettünk átköltöztetni az iskola felszerelését, Karátföldről, Gersére.

Következő fejezet

előző fejezet

Vissza a Mondhatsz bármit... oldalra

Vissza a főlodalra